Bejelentés


SwordArtOnline


Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek. Ráadásul most megkapod ajándékba A Hatékony Angol Tanulás Titkai tanulmányom.









Eljött hát az idő. Az idő, amire már hetek óta lázasan készülök. A sisak már rajtam, az idő pont most éri el a 13:00-t, én pedig szinte kiáltom:
- Link Start!
Ugyanaz az élmény fogadott, mint előző alkalommal, csak ezúttal nem a nagy feketeségbe kerültem, hanem egy napfényes, világos hegyi magaslatra, ahonnan tökéletes volt a rálátás Aincrad lebegő kastélyára. A látvány lélegzetelállító volt. Soha ilyesmit még nem tapasztaltam. Friss virágok nyíltak a zöldellő fűben, az égen a felhők lassan mozogtak, egyik se takarta el a szelíden sütő napot. Kellemesen sütötte testemet, se nem volt égető, se nem volt túl hideg. Langyos őszi szellő fújt. És az ég közepén, úgy mint a borítón, ott lebegett a kastély, méltóságteljesen, mégis hívogatóan, mintha csak azt mondaná „Gyere be, várok rád, éljük át ezt a nagy kalandot együtt.” Széles mosolyra húztam a számat, és tudtam, hogy ez a játék minden idők legjobbika lesz. A Logout funkciót meg hosszú időre el is felejtem.
Rájöttem, hogy el kéne kezdeni a játékot. Először is ugye kéne egy karakter, akivel játszhatunk. Mitha csak a gondolataimban olvasna, már meg is jelent egy menü, ahol először a nemünket, majd a kinézetünket alakíthattuk. Mint minden olyan játékban, ahol saját karaktert lehet készíteni, itt is elszöszöltem egy órát az alakítgatásokkal. Végül aztán sikerült egy nagyjából magamra hasonlító embert készíteni, kicsit hoszabb hajjal, mint ami nekem valójában volt. Neve természetesen Esvald lett. Mindig ezt a nevet használom, már évek óta.
Ezután jött egy éles fény, és egy hatalmas városban találtam magam. Házak ezrei, tízezrei lehettek ott, hisz ameddig csak a szem ellátott mindenfelé bérházak tömkelege volt látható. Alul megjelent egy kiírás: Starting City. Szóval a Kezdők Városa. Mondjuk borítékolható volt, hogy valami ilyen helyen kötök majd ki, nem pedig egy dungeon közepén. A bal felső sarokban szemügyre vehettek az állapotomat. Ott volt, hogy 100/100 HP, lvl 1. Egy hosszú zöld csík is jelezte a HP-szintet. A jobb kezemmel egy olyan mozdulatot tettem, mintha egy képernyőn akarnék egy menüt megnyitni. Olvastam, hogy itt így lehet a menühöz hozzáférni. Valóban ez is lett. Először a Skills menüpontot vettem szemügyre. Képességek. Ezekre szükség lesz. Na lássuk, mit válasszunk... Hosszasan tanulmányoztam a listát, hiszen ez képezi majd a fő harci stílusomat és mozdulataimat, a játékstílusomat a játékban. Egyszerre, kezdőként maximum 6 skillt lehetett aktiválni. Végül aztán a One-Handed Straight-Sword – az egykezes kardhasználat, a Battle Healing, az Emergency Recovery, a Hiding, a Tracking és a Sprint mellett döntöttem. Azt terveztem, hogy egyedül fogok játszani, mint mindig. Igen, még a multiplayer játékokban is vannak úgynevezett solo playerek, mint én. Az ilyen játékosok nem szeretik, ha másra is figyelni kell, nem szeretnek társalogni, ők fejlődni jönnek, harcolni. Legtöbbször a harcolást élvezik. Én is ilyen vagyok. A skillösszeállításom pont az egyedüli harcra épül. Mindig is egykezes kardot használtam, a való életben is szeretek hobbiból kardozni, és ez a játék maximálisan támogatja a saját mozdulatokat. A két gyógyító képesség azért kell, és azért kell gyorsan felfejleszteni őket, mert én nem harcolok csapatban, nem fog mellettem ott álni egy gyógyító, akinek az a dolga, hogy mindenkit gyógyít. Magam vagyok, csak magamra számíthatok. A rejtőzködés és felderítés a csapdák ellen kell. Ha egy csapat egyik tagja kerül csapdába, a többi csapattag ki tudja szabadítani. De én magam vagyok. Nekem kell gondoskodnom arról, hogy ne kerüljek csapdába. A sprint meg azért kell, hogy ha kell, gyorsan el tudjak tűnni, elrejtőzni és gyógyítani magam. Igen, azt hiszem sikerült a lehető legjobb skillösszeállítást létrehoznom, már ami a maximum 6 helyet illeti. Lenne még néhány skill, ami jól jönne, de azokkkal még ráérek. Időközben egyre több player jelent meg körülöttem, és kíváncsian nézelődtek ebben az új világban.
Úgy döntöttem, itt az ideje elkezdeni a fejlődést. Remélhetőleg még az első nap alatt sikerül a lvl 6-7-et elérni. Kérdés volt, hogy hol vannak az ellenfelek. Nyilván nem a városban, így hát aztán elkezdtem keresni a városból kivezető utat. Ennek tíz perc után az lett az eredménye, hogy jól eltévedtem, mivel minden ugyanúgy néz ki, és a város végeláthatatlanul nagy. Gondolkodtam, hogy most mit csináljak. Talán Logoutoljak és Loginoljak vissza, hátha akkor újra a város közepébe teleportál a játék, és ott majd megkérdezek valakit. Jobb ötlet híján ez egész ésszerű megoldásnak tűnt. Csakhogy mikor megnyitottam a menüt, sehol sem találtam a Logout opciót. Megnéztem mindent kétszer is, illetve a biztonság kedvéért háromszor, de semmi. A Logout gomb sehol. Biztos még bugos a szerver gondoltam. Első nap, nyilván vannak még hibák. Továbbindultam hát Starting City útvesztőiben, míg a végén aztán néhány NPC-be botlottam. Mindegyiküket megszólítottam, és az egyiknél volt olyan választási lehetőség, hogy segít visszatalálni a városközpontba. Kézséggel elfogadtam, bár nem a kapukhoz vezetett, de mégiscsak valahova, ahol már megkérdezhettek valakit, hogy hova lehet menni harcolni. Először egy tizennégy éves forma barnahajú lány playert kérdeztem meg, de ő is új volt, ő se tudott segíteni. Aztán egy – már nem alap páncélzatú – felnőtt férfit kérdeztem, aki elmondta, hogy használjam a Teleport Kristályaimat. Megköszöntem, és belenéztem az Inventorymba. Benne volt 5 Teleport Crystal, 5 Healing Crystal és 1000 Col. A Colt alul jelezte ki, szóval ez lehetett a pénz. Kiválasztottam az egyik Teleport Kristályt.
- Teleport: Harcmező! – kiáltottam, és éreztem, hogy a testem egy pillanatra megszűnik, majd újra megjelenik.
Egy zöldellő mezőre kerültem, ahol kis patakok csordogáltak. Itt-ott volt néhány fa, te legnagyobb részt csak síkság volt az egész. Nyoma sem volt a novemberi hűvös időnek, verőfényesen sütött a nap. Ahogy jobban körülnéztem, megláttam, hogy három kék, bikaféle lény engem fixíroz. Ellenfelek gondoltam. Elővettem az alap kardomat, és megforgattam a kezemben. Viszonylag könnyű volt. Nem lehetett túl erős. Mondjuk mit vártam egy Starting Gear-ben lévő legalapabb kardtól. Mindenesetre kitartottam magam elé, és megindultam a bikák felé, akik erre fenyegetően morogni kezdtek. Kicsit meghátráltam. Habár tudtam, hogy ez csak egy játék, mégiscsak más volt szemtől-szemben állni egy szörnnyel, mint egy képernyőn nézni őket. Így valahogy... sokkal valóságosabb volt minden. Bele se mertem gondolni, mi lesz majd ha csontvázakkal meg démonnagyurakkal kell majd küzdeni. Nem tudtam biztosan, hogy lesznek-e ilyen ellenfelek, de sejtettem. Több gondolkodásra azonban nem volt idő, hiszen a bikák már meg is támadtak – nekemugrottak, és a földre döntöttek. Felrémlett előttem, hogy most new playerként olyan noob leszek, hogy rögtön az első három ellenfél legyőz, de aztán összeszedtem magam, felugrottam, és egy horizontális vágással mind a hármat egyszerre levágtam. A földre hulltak, és kék poligonokká szétesve eltűntek. Megjelent egy kis menü utánuk. 300 XP, 30 Col. Rámentem az „Elfogad” opcióra. Első gondoltom az volt, hogy ez a játék a legjobb dolog a világon, és hogy én ezzel fogok játszani örökre. A második is. Meg a harmadik is. Nagy hévvel indultam hát újabb bikák keresésére. Kimondhatatlanul élveztem a harcot. Különféle saját kombókat dolgoztam ki, lealáztam a bikákat, egyszerűen. Könnyedén. Hatalmas vigyorral az arcomon. Miközben a lágy őszi szellő lobogtatta a hajamat, újabb ellenfelekre ugrottam rá, aztán lerúgtam őket, neki a sziklának, és már lvl 2-es is voltam. Hamar meglett a lvl 3 is.
A 4-es szint elérése után nem sokkal egy barlangra leltem. Mentem volna be, de ekkor egy kisebb fajta földrengés rázta meg a földet. A sziklák, amik a barlang mellett voltak, életre keltek. Hárman voltak. Kettő embernagyságú Ruin Kobold Trooper, és egy hatalmas, kétszer akkora, mint én, a Ruin Kobold General. Kétkezes kardot fogott a kezében, és négyszer annyi élete volt, mint egy normál ellenfélnek. Minden ellenfél felett látható egy életcsík – olyan, mint ami nekem is van a jobb felső sarokban. Ha ez az életcsík teljesen eltűnik, akkor sikeresen megöltük az ellenfelet. Ez eddig nem is volt baj. De a Ruin Kobold General négy életcsíkkal rendelkezett. És nem volt rest letámadni a legalább két méter hosszú kardjával. Hátraugrottam, és az egyik Kobold Trooper fejébe szúrtam a kardomat. A szörny felordított, és nekemtámadt, mire én a földre vetettem magam, így a saját társát szúrta hasba, aki hátulról akart letámadni. Mind a ketten hamar eltűntek. De a Kobold General még mindig ott volt. És még mindig négy életcsíkja volt. Esélyem se volt ellene, de hát játszani jöttem – nem is én lettem volna, ha nem támadom meg. Elhasználtam az összes HP Potion-ömet a harc során, mivel kiderült, hogy támadásai szinte az egész életemet leveszik. 300-400 DPS volt az átlaga, nekem pedig 430 HP-m volt. A közelébe sem tudtam kerülni, mert egyfolyában támadott, blokkolásra kényszerített, ráadásul a kardja mérete hatalmas volt. Aztán egyszer végre áttörtem a védelmét, és megállapíthattam, hogy a kardom alig. Erre ő egy hihetetlenül erős ellentámadásba lendült, és szinte a földre zuhantam már, olyan erővel szúrta a kardját, de én akkor sem hagytam magam, blokkoltam , legalábbis próbáltam. Arra lettem figyelmes, hogy amíg én a kardja ellen küzdök, addig egy másik player rohan felénk, ráugrik a szörny fejére, és három csapást mér rá, mitől az megtántorodik, és az újonnan érkezett felé csap. El is találja, és ő a földre zuhan. De én ezalatt viszint berohantam a Kobold General lábáig, és erősített csapásokat mértem rá. Hamar engem is hátrarepített, majdnem agyon is taposott. A másik player mellé zuhantam, aki közben meghívott csapatba. Habár én egyedül dolgozom, világos volt, hogy ezt nem tudom leküzdeni, így hát elfogadtam a felkérést. Mind a ketten talpra ugrottunk.
- Máris az első Field Boss-nál? Te aztán nem vesztegeted az időt – nevetett ő.
- Hát most miért? – nevettem én is. – Játszani jöttünk, nem?
- Ezzel nem is tudnék jobban egyetérteni – felelte ő, és mindketten a Field Boss felé rohantunk, de még mielőtt odaérhettünk volna, elnyelt minket valami erőmező, és újra a Starting City-ben találtuk magunkat.
Körbenéztem, és láttam, hogy sorra jelennek meg a playerek. Rengetegen voltunk ott. Le mertem volna fogadni, hogy az összes player ott volt.
- Ez meg mi volt? – kérdezte újdonsült társam. – Te teleportáltál el?
- Én aztán nem – ráztam a fejemet. – De úgytűnik mindjárt megtudjuk – mutattam fel az égre, amit most a felhők és a kék ég helyett a sok vérvörös WARNING és System Announcement felirat volt látható.
És ha már a vérnél tartunk: megjelent, szó szerint vérből állt össze egy hatalmas vörös csuklyás alak. Beszélni kezdett, és mi egy szó nélkül hallgattuk végig mondandóját.
- Figyelem játékosok! Üdvözöllek titeket világomban. A nevem Kayaba Akihiko. Ebben a pillanatban én vagyok az egyetlen személy, aki irányítani tudja ezt a világot. Biztosan észrevettétek már, hogy a Logout gomb hiányik a főmenüből. De a játék nem hibás. Ismétlem: ez nem a játék hibája. Ez a Sword Art Online egyik funkciója. Nem tudtok magatoktól kilépni a SAO-ból. És senki a másik oldalon nem veheti le a NerveGeart rólatok. Amennyiben ez történne, a NerveGear egy rendkívül erős mikrohullámot küld az agyatokba, elpusztítva azt, véget vetve életeteknek.
Kayaba itt egy rövid szünetet tartott, majd folytatta.
- Sajnálatos módon néhány player barátai és családja figyelmen kívül hagyták ezt a figyelmeztetést, és megpróbálták eltávolítani a NerveGeart. Ennek eredményeképp 213 player element mindörökre mind Aincrad, mind a való élet világából. Amint láthatjátok – itt egy jópár képernyő jelent meg Kayaba hatalmas GM avatarja körül – a világ összes hírportálja leközölte már ezt, benne a halálesetekkel. Ennek eredményeképp minimális az esély, hogy a halál ezen módja elérjen titeket. Remélem relaxálni tudtok, és megpróbáljátok végigvinni a játékot. De erre jól emlékezzetek: Többé senkit sem lehet újraéleszteni a játékban. Ha a HP-d eléri a 0-át, az avatarod örökre eltűnik. És ezzel együtt a NerveGear elpusztítja az agyadat.
- Csak egy módja van a menekülésnek: végigvinni a játékot. Most Aincrad legalsó szintjén vagytok, az Első Emeleten. Ha legyőzöd a Floor Boss-t, átjutsz a következő szintre. Juss el a 100-as szintre, győzd le a legvégső Boss-t és megnyered a játékot.
- Végezetül, van egy ajándékom számotokra. Az inventorytokban van. Nézzétek meg magatok.
Egymásra néztünk a társammal, és „miért ne” alapon, megkerestük. Egy tükör volt az.
- Ez meg mire... – akartam kérdeni, a tárgy rendeltetésével kapcsolatban, de ekkor a tükörből hatalmas fény tört elő, ami megvakított mindenkit, majd mielőtt megvakultunk volna, újra normális (ez esetben vérvörös) színben láttunk.
Átalakultam. Úgy néztem ki, mint a való életben.
- Na, ezért megérte elcseszni egy órát a karaktergenerálásra... – morogtam.
- Ne már, a kék haj sokkal jobban áll nekem – fakadt ki a társam, mikor meglátta a változtatásokat.
- Csak be lehet festeni valahol, gondolom – fordultam felé.
- Remélem... – mondta ő.
- Most bizonyára azon gondolkoztok, hogy miért – kezdett el újra a GM beszélni, amint mindenki realizálta a változtatásokat. – miért tenné Kayaba Akihiko, a NerveGear és a Sword Art Online kitalálója mindezt? A célomat elértem. Egy dologért hoztam létre a Sword Art Online-t... Hogy létrehozzak egy világot, és életet benne. És most kész van. Ennyi lenne a Tutorial. Sok szerencsét playerek... – ezzel Kayaba befejezte mondandóját, és indulni készült, de én vettem a bátorságot, és megszólítottam
- Elnézést Mr. Kayaba Akihiko, lehetne egy kérésem?
Kayaba meglepődött ugyan, de azért visszafordult.
- Az attól függ – válaszolta.
- Én már az Első Emeletnek a Field Bossánál tartottam. Lehetséges lenne, hogy visszakerüljek oda?
- Ó, hát hogyne – intett a kezével, mire egy Teleport Kapu jelent meg. – Jó játékot... – ezzel Kayaba eltűnt, és újra visszatért a napsütés, a kék ég és a felhők.
- Te mit gondolsz erről? – fordultam a társamhoz.
- Hát.. én végigviszem a játékot. Legalábbis ezt terveztem eredetileg is. Amúgy se nagyon akartam kilépni... Bizonyos szempontból jó, hogy bezárt minket ide, így legalább nem kell mással foglalkozni, mondjuk hogy a való életben a testeinkkel mi lesz, abba inkább bele se gondolok...
- Mintha magamat hallanám – nevettem. – Amúgy Esvald vagyok.
- Tudom – mosolygott ő.
- Honnan? – csodálkoztam.
- A party member-ek nevei és élete ott van az életed alatt. Nézd csak meg, te az én nevemet látod ott a tiéd alatt.
- Diabel? – kérdeztem, miután felfedeztem. – A neved Diabel?
- Az – helyeselt a társam, Diabel. – Halál nélkül azért kicsit kemény lesz, nem gondolod?
- Én nem is attól félek, hogy egy szörny kettécsap, inkább attól, hogy a részeges apám a másik oldalon az egyik őrültebb pillanatában letépi a fejemről a sisakot, és akkor aztán annyi volt, kész vége.
- Uh – Diabel láthatóan megsajnált. – Ez eléggé szerencsétlen fordulat lenne. De hát ő is olvas híreket nem? Csak nem fog megölni!?
- Remélem – feleltem, és megborzongtam. Az apámnak szüksége van mindkét gyerekére, hogyha támogatásokat akar kapni, amiből aztán lerészegedhet. Így hát biztos nem fog megölni. Az öcsém meg még pluszba vigyáz rám. Rendben leszek, bíztattam magam.
- Jól vagy? – kérdezte a társam.
- Megmaradok – feleltem, és aztán újra elmosolyodtam.
Bezárva egy játékba, ennél azért kevesebb jó dolgot tudok elképzelni. Persze minden jóban valami rossz, vigyázni kell, hogy ne haljunk meg, de ettől csak még realisztikusabb. Olyan, mint a való élet, csak izgalmasabb kiadásban. Itt nem kell iskolába járni, és unalmas matekpéldákkal foglalkozni, itt csak fogod a kardod, és harcolsz. Idővel aztán házat vehetsz, akár még a szerelem is rád találhat. Bár rám nemigen. Az előző barátnőm meghalt, és én nem tudom túltenni magam rajta. Bár Aincradnak van egyfajta varázsa. Itt nem érzem a jelenlétét a szívemben. Itt szabad ember vagyok. Itt jól érzem magam. Esküszöm soha nem éreztem még magam olyan jól, mint itt. Már előre féltem, hogy egyszer ki kell lépnem innen. De messze még a 100-as szint, elvégre még csak az 1. Szinten vagyunk. És egy új barátot máris találtam.
- Megyünk? – kérdeztem Diabeltől, aki erre szintén elmosolyodott, és kihúzta kardját.
- Naná – felelte, és mindketten beléptünk a portálba, hogy folytassuk a Kobold Generallal való küzdelmet.












Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!