Bejelentés


SwordArtOnline


Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek. Ráadásul most megkapod ajándékba A Hatékony Angol Tanulás Titkai tanulmányom.









Gyorsan eltávolodtunk a teleportkaputól, ahová most sorban érkeztek az alacsonyabb emeletekről a játékosok az új emeletre. Rövid keresgélés után megtaláltuk a helyi fogadót, ahol alig egy páran lézengtek. A többség még el volt foglalva az újdonságokkal. Lucy és én leültünk egy ablak melletti asztalhoz.

- Hihetetlen – csodálkoztam ahogy az ablakon kinézve a falu éjszakai fényeit néztem.

- Micsoda? – pislogott rám Lucy.

- Hogy már a harmadikon vagyunk – mondtam, továbbra is az ablakon kifelé bámulva. – Az elsőről a másodikra egy hónapba telt átjutni. Alig egy hét alatt viszont már a harmadikon vagyunk. Vajon a negyedikre is ilyen hamar átküzdjük magunkat?

- Szerintem igen – válaszolt elgondolkozva a lány. – Úgy hallottam alakulóban van az első guild.

Az első guild. Az nekem nagyon nem jó. Uralni fogják a Bossharcokat és az esélyek az utolsó támadási bónuszra még lejjebb csökkenek. Remek. Ez igazán remek.

- Nagyszerű – morogtam. – Remélem elkerülnek jó messzire.

Lucy válaszra nyitotta a száját, de ekkor egy széket odahúzva az asztalhoz betoppant egy új player.

- Lucy, Esvald, sziasztok – köszönt.

Vállig érő szőke haja és tengerkék szeme volt. Utazóköpenyfélét viselt, hátán egy lándzsával.

- Tracy, hogy vagy? – kérdeztem tőle, miután leült.

- Ne is kérdezd, megint elbuktam egy baltajavítást – legyintett. – Nem nekem való a kovácsolás, le is adtam a fenébe.

- Vettél fel helyette valamit? – tudakolta Lucy.

- Aha, kotyvasztást – felelte vigyorral az arcán.

- Micsodát? – vontam fel a szemöldököm. Válaszul benyúlt a zsebébe, és hozzámvágott egy üvegcsét. Alig bírtam elkapni, majdnem a földön landolt.

- Italkészítés zsenikém! – nevetett rajtam.

- Akkor ezt meg is tartom – tűnt el a páncélom zsebében piros folyadékkal teli üveg.

- Hé, ezért fel is jelenthetnélek! – replikázott Tracy.

- Csak nyugodtan – helyezkedtem el ismét a széken, és tekintetemet újra az ablakon túli képnek szenteltem. A két lány élénk beszélgetésbe kezdett az aincradi ruhákról, aminek én nem szenteltem túl nagy figyelmet addig, amíg egy apróbb részlet meg nem ragadta a figyelmem.

- Sajnos még alig van szabásmintám, és ami van abból se jön ki semmi eladható – magyarázta Lucy.

- Nekem asszem van egy, valami sálat lehet vele varrni – válaszolta Tracy. Hamar átadták egymásnak, én pedig csak néztem, hogy mi folyik itt. Kimondtam a legelső dolgot, ami eszembe jutott.

- Te mikor vetted fel a varrás képességet? – néztem Lucyre.

- Valamikor ma és aközött, mikor otthagytál, hogy te solózni fogsz, és nincs szükséged semmire – szólt hűvösen a lány.

Megpróbáltam emlékezni arra a kevésre, amit Diabeltől tanultam az emberi viselkedésről, és láttam, hogy a hangulata drasztikusan megváltozott. Szemei mintha vádlóan meredtek volna rám, és a szája sarkában sem bújkált halvány mosoly, ami szokott. Hangja is másként csengett. Ez nem az a hang volt, ami megnyugtatott Diabel halála után.

- Valami baj van – jelentettem ki a szemébe nézve.

- Nem, semmi – fordult el egy másodpercre, hogy aztán ismét a régi arcát mutassa. – Mi lenne?

Úgy döntöttem, hogy annyiban hagyom a dolgot, de feljegyeztem a fejemben, hogy legközelebb ne érjen váratlanul.

- El kéne kezdeni az új emelet felderítését – szólaltam meg, miután percekig csak csendben ültünk.

- Csak tessék, ősolosága, Aincrad legnagyobb beatere. Csak nehogy belefuss a Field Bossba – gúnyolódott Lucy.

- Mi a frász bajod van? – sziszegtem ökölbe szorított kézzel.

- Semmi – fordult megint el.

- Márpedig valami van! – erősködtem ezúttal.

- Csak az... – fordult vissza felém, lesajnaló arccal – hogy téged nem érdekel senki, csak hogy tied legyen a legfényesebb kard! Ezt követően felállt, és a széket felborítva elviharzott. Néhány player izgatottan összesúgott, az esemény után lázas kitárgyalásába kezdtek.

- Ez meg mi a fészkes fene volt? – meredtem tátott szájjal Lucy hűlt helyére és a padlón heverő székre.

Nem tudom mit akart nekem mondani ezzel, és a semmi, de semmi ötletem nem volt arra, hogy mitől vált ilyenné. Ahogy Tracy felállította a széket, eszembe jutott valami, ha már egy alkimista ült velem szemben.

- Nem lehet, hogy megmérgezték? – kérdeztem tőle.

- Me...me...megméééérgeztéék!? – nevetett fel ő, de annyira hogy hátaborult a székével, és a földön kuporgott olyan hangosan kacagva, mint akit halálra csiklandozak. A fogadó tagjai most őt nézték, és ujjal mutogattak rá. Valószínűleg sültbolondnak tarthatták. Ha nem ismertem volna őt, én legalábbis ezt feltételeztem róla.

- Ah..ha...ha... – ült vissza egy kis idő múlva, mikor már képes volt újra emberként viselkedni.

– Esvald - csóválta a fejét – te semmit nem tudsz a lányokról.

Fejemet vakarva gondolkoztam, hogy mire célozhat ezzel.

- Kedvel téged – jelentette ki.

- Nem úgy tűnik – gondoltam vissza az elmúlt percek eseményeire.

- Pedig így van – tartotta magát álláspontjához a lány.

- Meglehetősen furcsán mutatja ki akkor – ráncoltam a homlokomat.

- Megbánthattad valamivel, azért volt ilyen – magyarázta Tracy.

- Nekem nem beszélt semmi ilyesmiről – vontam vállat.

- Esvald, egy lánynál nem az számít amit mond, hanem amit nem mond! – sóhajtozott.

- Hogyne, egy kardnál meg az számít, ami nincs a leírásában, nem az, ami benne van – morogtam.

- A lányok nem kardok – Arckifejezéséből látni lehetett, hogy közel van ahhoz, hogy megint röhögőgörcsöt kapjon. Hátradőltem és a fejemet kezdtem masszírozni. Kezdett iszonyúan hasogatni ettől az egész helyzettől, ami még bonyolultabbnak tűnt, mint egy összehangolt Floor Boss rajtaütés. Mégis mi rosszat tettem, amitől Lucy így kiakadhatott rám? És mi baja a soloságommal?

- Na jó – álltam fel. – Én elmegyek aludni, nekem ehhez semmi kedvem.

- Szerintem hiányoztál neki - szólt utánam Tracy.

- Hát - gondoltam bele kicsit jobban - ő is nekem.

- Akkor ezt mondd meg neki - kacsintott.

- Holnap meglesz - feleltem nevetve.

- Akkor jó éjt - köszönt el.

- Neked is – viszonoztam.

 

Kivettem egy szobát egy hétre (az árak kezdenek minimálisan nőni), és sajnálatomra az élharcosok közül már rengetegen foglaltak itt szállást, így csak egy olyan maradt, amiből közvetlen nyílik egy másik, külön helyiség is, ami önmagában kiadó. Solo énem azt mondta, hogy vegyem ki azt is, nem hiányzik nekem az átjáróház, de inkább elvetettem az ötletet. Pénzkidobás lett volna. Úgy hittem este nem fogok tudni elaludni a mai nap eseményei után, és álmatlanul fogok forgolódni az ágyban, de kimerültségem hamar legyűrt. Éles sikításra ébredtem. Mintha valakit lassan és nagyon fájdalmas módszerrel kínoztak volna. Ahogy elhalkult, jött az újabb. Hiába próbáltam befogni a fülemet a kezemmel vagy a párnával, nem segített semmit. A pokolba ezzel az elrendezéssel – kecmeregtem ki a takaró alól, szidva a szobák elrendezését. Odakint köd volt, így alig lehetett látni valamit is a szobában lámpa nélkül. Az éjjeliszekrényen lévőt feloltva azonban képes voltam odabotorkálni a falhoz, minek a túloldaláról a hangzavar jött, hatalmasakat ásítva és sűrűket pislogva közben.

- Hé! – ütöttem egy hatalmasat a falba. – Valaki aludni szeretne!

Akciómnak semmi hatása nem volt, ezért elvánszorogtam az ajtóig, és lenyomtam a kilincset. A szoba a szemem elé tárult. Amit láttam, annak hatására megfagyott az ereimben a vér. Egy sötét alak ült az ablak alatti ágyon. Hatalmas haja úgy terült el a fején, mint lombkorona egy fa tetején. Továbbra is kiabált, de felkapta a fejét a zajra. Kés került a keze ügyébe, ahogy megfordult. Ismét keresetlen szavak hagyták el a számat, ahogy megindult felém az őrültnek kinéző alak. Hátráltam, és készültem rá, hogy becsapjam az ajtót, időt nyerve ahhoz, hogy előszedjem a kardomat, de hamar átszelte a rövid távot kettőnk között, és nekemrontott. Elvesztettem az egyensúlyom, és a földre estem. Ő felemelte fegyverét, és a kés az arcom mellett fúródott a padlóba. Ahogy megpróbáltam kicsavarni a kezéből, megakadt , a még mindig nyitott ajtón keresztül beszűrődő éjjelilámpám fényénél jobban is szemügyre vettem a pengét. Kissé hajlított volt, markolatán egy falevélmotívummal. Emlékeztem erre. Ilyet kapott Lucy az Aid of the Deep Core Valley küldetés után.

- Es..vald? – hőkölt hátra az alak, ahogy meglátta az arcomat a halvány fényben. Fogalmazzunk úgy, hogy még sosem láttam ilyen rossz bőrben Lucyt.

- Lucy... – suttogtam, de olyan halkan, hogy abban sem voltam biztos, hogy hang jött ki a torkomon. Felálltam, és magamhoz húztam a reszkető lányt. Belefúrta az arcát a vállamba és éreztem, hogy sír. - Koporsók... Nevető... koporsók... – lehelte a szavakat olyan hangerővel, mint én korábban a nevét. Halálfélelemet hallottam ki belőle.

- Sssh – próbáltam csitítgatni, és csak remélni tudtam, hogy azzal, hogy nyugtató szándékkal a hátát simogatom nem rontok még inkább a helyzeten. Ilyen helyzetekben jött volna a legjobban Diabel segítsége, ugyanis ha őt megkérdezhettem volna, talán kiderül, hogy amit csinálok azzal csak még rosszabb lesz neki. Azonban úgy tűnt beválni látszik a módszer, mert hamarosan teljesen elhaltak a lány szavai, átvette helyüket csendes és egyenletes szuszogása. Óvatosan visszavittem az ágyához, és visszaindultam a saját fekhelyemre, hogy leoltsam a lámpát, és visszafeküdjek aludni. Mikor visszamentem, hogy becsukjam az ajtót még láttam rajta, hogy ismét didereg és remeg az ágyban. Odasiettem hozzá, hogy ismét megsimogassam, aminek hatására megint megnyugodott. Habár ebben semmi logikát nem találtam, ülve aludtam el az ágya szélén a kimerültségtől. Másnap reggel nem valami kipihentem keltem. Reggel hét óra volt a rendszeridő szerint, és a hátam is eléggé megfájdult az éjjel.

- Esvald – szólított meg Lucy, aki ezúttal csak egy egyszerű ruhát viselt. – Beszélnünk kell – hangja komolyan csengett, szóval felé fordultam, és bólintottam.

- Nekem ez nem fog menni – ahogy ezt mondta, nem rám nézett, hanem az ablakra, mintha a kint tájnak beszélt volna – ez a pár hét együtt olyan volt, mint egy szelet valaki másnak az életéből. De nekem nem fog menni ez így. Nem nekem való a harcolás. Elég ha csak a csapdára gondolok, vagy arra, mikor...

Nem kellett kifejtenie, tudtam mire gondol, ezért inkább csak intettem, hogy folytassa.

- Csodás kalandokat éltünk át együtt, és ezt igazán köszönöm, de úgy érzem az a leghelyesebb, ha most tovább állok. Csatlakozok egy kereskedő guildbe, mint varrónő. Ahogy ezeket a szavakat mondta, mintha könnyeket láttam volna megcsillanni a szemében.

- Szeretlek Lucy – mondtam ki azt, amit már jó ideje éreztem. Először tágra nyílt szemekkel nézett rám, majd a nyakamba borult.

- Én is téged, pont ez teszi ezt az egészet olyan nehézzé – sírta el magát. Vígasztalóan megsimogattam a hátát, és vártam, amíg ellép tőlem.

- Nem kell csak azért elválnunk, mert más irányba megyünk tovább – vetettem fel az ötletet, de ő megrázta a fejét.

- Nem, nem lesz ez így jó. A leghelyesebb az, hogyha elválunk – törölgette meg a szemeit a kezével, aztán hátat fordított nekem.

– Akkor szia Esvald. Örülök, hogy megismerhettelek – mondta, aztán kisétált a szobából, magamra hagyva a gondolataimmal.

Utána akartam menni, magamhoz húzni és megcsókolni, de éreztem, hogy azzal csak ártanék neki. Ezért csak néztem magam elé, és egyszerűen nem tudtam rávenni magam, hogy felálljak a székből. Ha igazán szeretem, el kell, hogy engedjem, mert csak úgy lehet boldog.

A falba ütöttem. Mikor Diabellel a szerelemről beszélgettünk, erről a részről egy szó sem esett! Ez az igazi tehetetlenség érzése. Aincradban nem okoznak fájdalmat az ütések, vágások, esések, se semmi ilyesmi. Mégis mióta idejöttem, tengernyi fájdalmat tapasztaltam meg. Lucy már eddig is olyan volt nekem, mint a barátnőm. Ha fájt valami megvígasztalt. Ha örültem valaminek, velem örült. Bármit megbeszélhettem vele, és ez fordítva is igaz volt. És most..

- Hát itt rejtőzködsz – kurjantott valaki, én pedig összerezzentem a meglepetéstől.

- Tracy – motyogtam, mikor felismertem.

- Úgy nézel ki, mint akit jócskán helybenhagyott a Floor Boss. Mi a baj? – kérdezte.

- Semmi – fordultam el, és mint Lucy néhány perccel ezelőtt, én is a kinti tájat kezdtem fixírozni.

- Na ezt senki nem hinné el, még egy idegen se, nemhogy a barátod – ült le az ágyra, velem szemben.

– Ki vele! Látva, hogy nem sok esélyem van, lehajtottam a fejem és akadozva előadtam neki a történetet nagy vonalakban.

- Uh, ez elég rohadék felállás az már biztos – vonta le a következtetést sötét ábrázattal. – De meglátom mit tehetek. Beszélek vele – állt fel, de én leintettem.

- Felesleges. Ismerem Lucyt, ha valamit a fejébe vesz, azt nem fogja megváltoztatni.

- Talán, de egy próbát megér, nem igaz?

- Hagyd, kérlek. Talán neki tényleg más utat jelölt ki a Sors, mint nekem. Pedig azt hittem, a mi utunk már egybefonódott...

- Kezdesz úgy beszélni, mint valami öreg bölcs pap – jegyezte meg kuncogva Tracy.

- Talán baj? – kérdeztem morogva.

- Bajnak nem baj, de mi lenne, ha felkelnél, és folytatnád tovább a kalandozást? – válaszolta kedvesen.

Mikor látta, hogy felemelem a fejem, folytatta.

- Fiatal vagy még, és rengeteg kaland vár még rád. Ki tudja, lehet, hogy közben összefutsz egy másik kedves lánnyal is – buzdított.

- Nekem nem kell más lány – legyintettem.

- Ha igaz amit mondtál, ő akkor sem fog visszajönni ha magadba roskadva ülsz itt. Csak magadat teszed tönkre ezzel – csóválta a fejét.

– Na gyere, keressük meg azt a beszélő fát.

- Beszélő fát? – kérdeztem csodálkozva.

- Nemrég találtam, bent az erdő mélyén. Talán valami quest része lehet – találgatott.

- Oké – mentem bele, bár igazán nehéz volt most erre koncentrálnom.












Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!