Bejelentés


SwordArtOnline


Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek. Ráadásul most megkapod ajándékba A Hatékony Angol Tanulás Titkai tanulmányom.









Egy új üzenet rántott ki elmélkedésemből. Lucy volt az. “Kiderítettem valamit. Találkozzunk a fogadóban”
Nos, gondoltam, a Titokzatos Idegen várhat. A küldetés már nagyon izgatott, így aztán futva indultam vissza a fogadóba.
-    Mi az, mit tudsz? – rontottam rá, amint megláttam.
-    Nyugi, nyugi – nevetett, és finoman egy székbe tolt. – Szóval, egy Klein nevű fickó a guildjével szintén ezen a questen dolgozik. Megtalálták az orvosságot.
-    Mi az? – kérdeztem türelmetlenül.
-    Valami virág, amit egy hegy tetején találtak.
-    Ez biztos? – kérdeztem kételkedve. – Ki tudja hányféle virág van Aincradban, honnan olyan biztos benne ez a Klain vagy ki, hogy valóban ez az orvosság? – fejtettem ki aggodalmamat.
-    Nem tudom. De talán felmehetnénk az egyik hegy tetejére és megnézhetnénk – ajánlotta Lucy.
-    Hogyne, remek ötlet – gúnyolódtam. – Tényleg, csak egy hegyet látok a környéken, és ugye te is láttad azt a hatalmas nyilat ami azt mutatta, hogy „ITT A QUEST ITEM”?
-    Esvald... – sóhajtott a lány. – Valahol el kell kezdenünk.
-    Miért nem kérdezzük meg ezt a Klain nevű playert? Mennyire tűnt barátságosnak, segítőkésznek?
-    Nagyon is az volt – emlékezett vissza Lucy. – Simán lekoptathatott volna, hogy csináld meg magad, nem a mi dolgunk, vagy akár pénzt is kérhetett volna, de ő egyszerűen csak megmondta. Szerintem... – szava elakadt, mikor meglátta, hogy üzenetet kapott valakitől.
-    Ki az? –kérdeztem kíváncsian.
-    Talán attól félsz valaki más is érdeklődik utánam? – kérdezte mosolyogva.
-    Igen – bólintottam. – Te túl jó Information Broker vagy ahhoz, hogy elengedjelek – mire kiejtettem a ezt a mondatot a számon, rájöttem, hogy pont az ellenkezőjét csinálom annak, amit elterveztem.
A Titokzatos Idegen nem függ semmitől. Nem kötődik semmihez és senkihez. Erre itt vagyok én, olyan dolgokat mondva, amivel bizonyítom, hogy Lucy mennyire fontos nekem. Mert... várjunk egy pillanatot. Mert fontos nekem. Na itt van a baj. Lucy már most túl fontos nekem. Lehetséges lenne, hogy máris elkéstem ezzel az Idegen dologgal.
Az előnyeit már sorra vettem, de a hátrányaira eddig még nem is gondoltam. Magány. Újra egyedül leszek. Aminek nem kéne furcsának, vagy nehéznek lennie, mert mindig is Solo Player voltam, amíg nem jött Diabel. Ő viszont rámutatott, hogy igenis vannak hozzám hasonló emberek, akik igénylig és szeretik is a társaságomat. Itt van például Lucy. Lopva rápillantottam, miközben az üzenetét olvasta. Alig egy hónapja elvesztette a testvéreit. Mégsem volt letört, és szomorú. És nem azért, mert semmit sem jelentettek neki elhunyt testvérei. Hanem azért, mert ott volt neki... ott voltam neki... én.
Ez a felfedezés valósággal sokkolt, és ennek hatására végig kellett gondolnom újra az egész Titokzatos Idegen dolgot. De elég volt csak egy emlékkép, egy nem is olyan régi, hogy újra kényszerítsem magam arra, hogy ezt az utat válasszam. Diabel. Ahogy meghal. Ahogy a Kobold Nagyúr kardja átvág a testén, ahogy földre zuhan, a HP csíkja pedig először a sárga, majd a vörös zónába csap át, míg végül teljesen el nem tűnik. Akkor már hiába minden gyógykészítmény, akár ital, akár kristály... Ha a HP csík eltűnt, már nincs healelés, csak tíz másodperc. Hogy elbúcsúzz. Majd pixelekké szétrobbanva eggyé válj Aincrad levegőjével. És látva, hogy az egyik barátoddal ez lesz... ezt nem kívánom senkinek.
-    Esvald? – szólt Lucy mosolyogva, majd mikor felé fordultam, egyből elillant az arcáról a jókedv. – Mi a baj? – kérdezte.
-    Semmi – megráztam a fejem, és próbáltam valamiféle értelmes arcot vágni, amin nem tükröződik fájdalom és veszteség. – Tényleg semmi – tettem hozzá, mikor a lány nem szólt semmit, csak tovább fürkészte az arcomat. – Mi van már? – mordultam rá mérgesen.
-    Valaminek lennie kellett – válaszolta.
-    Mondani készültél valamit – tereltem el a szót.
-    Igen... – Lucyn látszott, hogy habár most megadja magát, erre később visszatér majd – Klein azt mondja segít nekünk, ha mi is segítünk nekik.
-    Miről van szó? – örültem, hogy elterelődik a figyelmem a quest irányába.
-    Nem tudják legyőzni a Quest Bosst. Azt mondják kisegítenek a virággal, ha mi kisegítjük őket a Boss-szal – magyarázta. – Mit gondolsz?
-    Kevesebb idegölő rejtély, több akció? Benne vagyok – feleltem immár vigyorogva. – Jó lenne még ma elintézni – tettem hozzá. – Alig múlt dél.
-    Ha Kleinék is benne vannak, akkor felőlem rendben – vont vállat Lucy.

És ezzel el is fogyott az összes Teleport kristályom. Azaz mászhattam vissza a fához, le a hegyről, át a bozóton, közbe eltévedni és még több ideges tehénnel találkozni... Szóval bőven benne voltam már a délutánban mire visszataláltam a világító fához. Három embert láttam ott beszélgetni. Közeledtemre egyikük megfordult, és mosollyal az arcán köszöntött.
-    Helló, te vagy az akiről Lucy beszélt? – kérdezte. – Klein vagyok – mutatkozott be.
Klein összességében egy banditára emlékeztetett. Fejpánt, rendezetlen barna haj, apró borosta, vörös ruha rajta fekete páncéllal. Amennyire barátságtalan volt külsőleg, annyira jófej belsőleg.
-    Én lennék – válaszoltam. – Hogyhogy nem megy a Boss? – érdeklődtem. – Elvégre ez csak egy Quest Boss...
-    Azok se mind egyformák – válaszolt egy hang mögülem. Egy hang, amit már jól ismertem. – Vannak könnyebbek is, nehezebbek is. Ez bizonyára az utóbbi kategóriába tartozik – magyarázta Lucy.
-    Ők itt a legjobbak a Guildemből: Dale és Harry One – mutatta be Klein a mellette álló két playert.
Előbbi egy testesebb, míg utóbbi egy nyurgább srác volt, mindketten karddal a kezükben. Harry One másik kezében viszont egy fa pajzs is volt.
-    Üdv mindenkinek, kezdjünk is hozzá – tértem egyből a lényegre, és már indultam is a fa felé.
-    Várj még egy kicsit – zárkózott fel Klein mellém. – Először meg kéne beszélni, hogy kinek mi lesz a szerepe a harcban.
-    És az se lenne hátrány, ha csatlakoznátok a Partynkhoz – tette hozzá Harry One.
-    Az elsőre egyszerű a válasz: Én támadok, ti pedig segítetek sebezni, illetve eltérítitek ha kell. Csak akkor cserélünk, ha az életem a vörös zónába csökken.
-    Én maradok hátul, szóval fuss majd hozzám – tette hozzá Lucy.
-    Nem fogsz harcolni? – kérdezte meglepetten Dale Lucyhez fordulva. – Ez meg miféle taktika?
-    Nézd – fordultam felé – mivel nincs gyógyító mágiánk, kénytelenek vagyunk italokra és kristályokra hagyatkozni. Viszont ezeket nem tudjuk automatikusan aktiválni, és az is idő, amíg használjuk őket. Nem sok, de mire kikeresnéd a többi cuccaid közül, kezedben megjelenne, meginnád, addigra az ellenség, egy Boss meg főleg már háromszor annyi életet vett le tőled, mint amennyit visszagyógyítottál. Arról nem beszélve, hogy támadás alatt az könnyedén kiverheti az kezedből az itemet, megsemmisítve azt. Így viszont elég csak Lucyhez rohannod, neki már a kezében is lesz az ital, odaadja, megiszod, és már rohanhatsz is vissza. Tíz-tizenöt másodperc. – magyaráztam.
Úgy fest mindenkit meggyőztem a szónoklatommal, így aztán már Partyban vártuk a Bosst.
Klein odatartotta a virágot a fához. Semmi.
-    Hogy is kellett? – fordult Harry One-hoz.
-    Ööö... – úgy festett ő se volt teljesen tisztában a helyzettel.
Lucyre néztem egy azt-hittem-tudod-mit-csinálsz arccal, mire ő csak megvonta a vállát és mosolygott.
-    Megvan! – kiáltott fel aztán diadalmasan Klein.

A fáról egyszerre leesett az összes levél. A fehéren világító növénydarabok azután elkezdtek még jobban fényleni. Kezeinkkel eltakartuk a szemeinket, miközben a levelek már egységesen világítottak. Pár másodperc múlva a fényesség kissé elhalványult.
-    Ismét találkozunk te undorító féreg – jegyezte meg Klein.
A szemem előtt egy borzalmasan undorító lény bontakozott ki. Fehéren világított, mint a levelek, és leginkább egy túlméretezett kukacra hasonlított.
-    The Glowing Worm – olvasta le a nevét Lucy.
A nagy kukac kitátotta förtelmes száját, mi pedig rálátást nyerünk a megszámlálhatatlan tűéles fogára. Nekem kellett volna támadnom, de leblokkoltam. Mindig is undorodtam a férgektől és bogaraktól. Ez a Boss mintha egyik rémálmomból jött volna elő. Csakhogy ez valós volt. Valódi veszélyt jelentett mindannyiunk életére. Hozzámért, és elcsapott a fejrészével. Hátrarepültem és elejtettem a kardomat. Dale nekirontott, majd pajzsa segítségével védte a támadásait. Klein és Harry One oldalról támadtak rá.
-    Azt mondtad, hogy egy erőset hozol! – kiáltott hátra Lucynek Klein.
-    Az is, csak nem tudom mi van most vele.... – válaszolta a lány, miközben felém rohant.  – Gyerünk Esvald-kun, mi van veled? – kérdezte miközben felsegített.
-    Utálom a férgeket, a rovarokat, és minden ilyen állatot – válaszoltam, és alig bírtam a Bossra nézni, ami közben valami folyadékot hagyott maga alatt, miközben ide-oda csúszott, próbálva kerülni a három player támadásait.
Megpróbáltam ismét támadópozícióba állni, de futásom addig tartott amíg a Glowing Worm közelébe nem értem. Ott aztán inába szállt a bátorságom, ahogy a förtelem felém tornyosult. De a rendszer már észlelte a SwordSkillt, és innentől már végrehajtotta azt. Nekem csak nagyjából kellett irányítanom, amire akár csukott szemmel is képes voltam. Így is tettem. A Skill amit bevetettem legalább az életének a 30%-át levette. Még egy-két ilyen, és megszabadulunk ettől a borzalomtól – biztattam magamat.
Dale közben hátrálni kényszerült, ahogy a Boss egyre lejjebb és lejjebb szorította az életét. Már alig volt 25%-nál.
-    Dale, csere! – kiáltotta Klein, és miközben a pajzsos hátrasprintelt a fejpántos beugrott közé és a Boss közé egy Jumping Dash-t végrehajtva.
Miközben én felkészítettem a Power Attackot, a pajzsos már rohant is vissza, hogy egy Shield Bash-sel tolja arrébb a férget, ami épp Kleint készült elárasztani nyálkával. Amint a skillem feltöltött, kéken ragyogó pengével nekirontottam a féregnek, megpróbálva elfelejteni azt, hogy mi is van előttem. Egészen belejöttem. A következő cserénél leváltottam Kleint, és folyamatos ugrálásokkal tértem ki, együtéses Skillekkel válaszolva az ütéseire. Amíg Harry One-t, és Kleint figyeltem kisegítő támadásaim alatt, addig rájöttem, hogy mi a gyengéje ennek a féregnek. Lassú. Könnyű kitérni előle. Így aztán gyors ugrálásokkal kerültem el ütéseit. Szerencsére elég nagy volt a hely, így aztán képes voltam a boltív körül forogni. Engem egyszer sem talált el, a boltívet azonban annál többször. Viszont Kleinék képesek voltak viszonylag hamar legyőzni. A végén megmerevedett, aztán visszafúrta magát a földbe.
-    Huh, ez nem volt semmi – törölte le a homlokáról a verítéket Klein. – Te aztán tényleg jó vagy – fordult hozzám.
-    Sajnálom az elejét – szólaltam meg keserű szájízzel. – Undorodom a bogaraktól, férgektől, meg az ilyenektől – magyarázkodtam.
-    Rá se ránts – legyintett Klein vigyorogva. – Én például a pókokat utálom.
-    És a végén jól felhoztad – tette hozzá Harry One.
-    Ja, úgy tűnik barátunknak nem volt szimpatikus a boltív – nevetett Klein.
-    Na igen szerintem se – nevettem vele.
-    Rendben, de most hogyan tovább? – tette fel a mindenkit érdeklő kérdést Dale.
-    Nézzétek! – mutatott Lucy a fára.
A vaskos törzs már nem világított. A levelek sem. Helyette szép zöldek voltak, egyszóval természetes árnyalatot vettek fel. A fa legalja pedig megnyílt, és belül egy valóban lenyűgöző látvány tárult elénk.
Egy völgy, a háborítatlan természet mintája. Mindenütt fák, bokrok, dús aljnövényzet, felhőtlen kék ég. Még a következő emelet plafonját se lehetett látni. Ha elcsendesítettük hangunkat még a madarak csiripelését is kihallottuk.
Ahogy sorra beléptünk egymás után úgy csapta meg testünket a kellemes meleg levegő. Nem volt túl forró, de nem is volt hideg. Az az arany középút, az a simogatóan meleg.
-    Lélegzetelállító – álmélkodott Lucy.
Miután percekig csak szótlanul néztük a nyugalom és a béke völgyét, megszólaltam kissé megtörve a hangulatot.
-    Oké, ez szép meg minden, de most tulajdonképpen mit is kéne csinálni?
Válaszként csak értetlen arcokkal bámultak rám.
-    A quest, az Aid of the Deep Core Valley – magyaráztam.
-    Ja tényleg – csapott a homlokára Klein. – No lássuk csak... – lehúzta a menüt és kikereste a megfelelő opciót – azt írja hogy gyógyítsuk meg a Deep Core Valley-t.
-    Ennek semmi értelme – rázta a fejét Lucy. – Ezt most csináltuk meg. Nem lehet hogy még az előző részét nézed a küldetésnek?
-    Nem hiszem, de nézd csak meg te magad, ha nekem nem hiszel – ajánlotta Klein.
Mindannyian megnéztük, és valóban az volt a feladat, amit a fejpántos mondott.
-    Nem minden olyan szép közelről, mint távolról – szólaltam meg. – Nézzünk szét odalent, hátha van valami ami még beteg – javasoltam.
Még ez tűnt a leglogikusabb dolognak azt leszámítva hogy bugos a quest, szóval szép lassan elkezdtünk leereszkedni a völgybe.
-    Óvatosan! – szólt rá Klein Lucyre, mikor az megcsúszott, és kis híján a rövidebb utat választotta lefelé. – Nem kéne leesési sérülés miatt meghalni – jegyezte meg nevetve.
Leérve nem fogadtak minket se szörnyek se férgek se fertőzött növények. Minden ugyanolyan tiszta és gyönyörű volt, mint onnan fentről nézve. Apró pillangók repkedtek feledtünk, és ha alkimista lettem volna talán meg is próbálom elfogni őket, lehet hogy van olyan recept amibe jók lennének. De mivel nem vagyok az, ezért inkább csak néztem ahogy tovaszállnak a rengetegbe. Rengeteg. Találó szó, ugyanis aminek a szélén álltunk az nem volt más, mint egy hatalmas kiterjedésű erdő.
-    Akármi is beteg itt még, azt nem lesz könnyű megtalálni – nézett végig Klein a tájon.
-    Szét kellene válnunk, hogy gyorsabban átvizsgáljuk a terepet – vetettem fel.
-    Elég biztonságos az? – kérdezte Dale egy árnyalatnyi félelemmel a hangjában. – Mi van ha valaki csapdába kerül, és a többiek kilométerekre vannak csak tőlük?
Oh igen,élénken emlékeztem még a riasztócsapdára az első emeleten. Akárcsak Lucy, aki enyhén elkezdett remegni.
-    Kettes csapatokhoz mit szólnátok? – Klein ötletével kvázi egy középutat keresett, amivel azért gyorsabban is haladunk, de mégis kevesebb veszély leselkedik ránk. Vagy ha nem is kevesebb, legalább könnyebben elhárítható.
-    Akkor viszont valaki egyedül marad vetette ellen Harry One. – Öten vagyunk, ami páratlan szám.
-    Majd én – ajánlkoztam. – Képes vagyok bármit legyőzni. Szívesen megyek is egyedül.
És ugye valahol el kell kezdeni a Titokzatos Idegen felépítését, amire ez a helyzet tökéletesen megfelel.
-    Részemről rendben – bólintott Klein.
Rövid megbeszélés után Harry One és Dale keletnek, Lucy és Klein nyugatnak, jómagam pedig egyenesen előre indultam. Bárki aki veszélybe kerül azonnal szól a másiknak, és a térképen láthattuk egymást, hogy ki merre jár. Így azt is elkerülhettük, hogy egymás rovására olyan területen derítsünk fel, amin már másik csapat járt.
Ahogy bevetettem magam a fák sűrűjébe ismét az az érzés kerített hatalmába, mint ami az első napon, amikor beléptem. Izgalom. Csodálat. Ámulat. Magam sem tudtam miért, de mosolyogva vágtam át a növények rengetegén. Úgy éreztem magam, mint első nap. Még Diabel előtt. Talán mégsem volt igaza. Most először ötlött fel bennem ez a lehetőség, de talán tévedett, mikor arról beszélt, hogy ez a helyzet majd közelebb hoz az emberekhez. Elvégre a válsághelyzetekben született kapcsolatok nem bizonyulnak hosszú életűnek. Márpedig a SAO egy haláljátszma. Mindenki, aki kimerészkedik a városok/faluk biztonságos zónájából halállal néz szembe. A HP-ja az élete. És amint azt testvérem esete is tökéletesen bebizonyítja: elég egy rossz mozdulat, és vége. De egy szimpla pánikroham is, amikor elfelejtesz mindenféle SwordSkillt és csak hadonászol a kardoddal, legtöbb esetben azonnali halál. Nem, ahhoz, hogy jól érezzem magam a SAO-ban a régi énemet kell elővennem. Aki nem ment olyan messzire. Elvégre hosszú évekig játszottam MMORPG-kkel solo playerként. Élveztem a hősies küzdelmet a szörnyetegek ellen, a szintlépést, a jobbnál jobb tárgyak megszerzését... Igen, azt hiszem ez fokozottan menni fog itt is.
Miközben ezen agyaltam egy kisebb ládára lettem figyelmes. Közelebb mentem, és szemügyre vettem. Egyszerű faláda volt, de mivel ez a küldetés még nem ismert, ezért könnyen lehet, hogy csapdát rejt. Szétnéztem, és felmértem a területet. Nem egy egyajtós terem volt, szóval bezárni már biztos nem tudott. Kezdetnek jó. Ha meg szörnyeket rak le, azokkal elbánok.Különben is solo playerként nem rezelhetek be egy ládától, így aztán honnan szerezném a ritka cuccokat, amikből pénzt csinálhatok, jobb esetben még használhatom is őket?
Kinyitottam, és megjelent előttem egy ablak, leírással, hogy mi mindent szereztem.
-    55 col
-    Falevél 5x
-    Fakéreg 3x
-    Long Cape
Nem rossz, gondoltam. A köpeny fekete színben játszott, amit mindjárt fel is raktam magamra. Meglehetősen vagányul nézett ki, bár csuklya sajnos nem volt hozzá. Pedig azzal igazán menővé tehettem volna magamat. El is határoztam, hogy majd ha lehet veszek egyet, illetve inkább keresek, és nem adom el. Mint minden játékban így itt is szerettem volna felhalmozni annyi pénzt, amiből bármit megvehetek, és aztán nem csinálni vele semmit csak ülni rajta. Ennek nem túl sok értelme van, de régi szokások nehezen halnak ki.
Mivel már egy fél órája mászkáltam, ezért úgy döntöttem, hogy megnézem a térképen ki merre jár. Távolítottam rajta nem is kicsit, hogy ne csak a közvetlen környezetemet lássam. Egyelőre mindenki sérülés nélkül sétált teljesen más irányba. Partyn belül küldtem is egy üzenetet.
-    Valaki valamit?
-    Semmit, fura módon még mobokat se találni – írt vissza Klein.
-    Hát akkor ez tényleg a béke és a nyugalom szigete – jegyeztem meg.
-    Ja csak így nem haladunk semmit.
-    Legalább szép a táj lol – utolsó üzenetemre már nem érkezett válasz, és én is indultam tovább keresni valamit, ami a quest vége lehetne már végre.
Persze mondanom se kell két újabb ládán kívül (amikben egyébként col nem, csak fakéreg volt) semmit sem találtam, és hiába volt szemet gyönyörködtető a festői naplemente, már kezdtem nagyon fáradni, és unni az egészet.
-    TALÁLTAM VALAMIT! – írta csupa nagybetűvel Klein, nyilván izgatott volt.
-    Mit, mit? – reagáltam izgatottan.
-    Egy újabb ládát fakérgekkel, levelekkel és tollakkal! – jött a válasz.
-    Klein menj a... – az én reakcióm nagy részét kicenzúrázta a rendszer.
Újabb tíz perc után a fejpántos ismét üzent.
-    Itt van valami.
-    Ne szórakozz már megint... – kicsit sem voltam már vicces hangulatban.
-    Nem itt tényleg van valami – erősítette meg Lucy is. – Gyertek ide!
Gyors pozíciónézés után megállapítottam, hogy az erdő legészakibb részén vannak. A legrövidebb úton lassú futásnak eredtem, nem akartam az összes maradék staminámat elhasználni, de azért haladni is akartam.
Egy hatalmas fa volt az. Talán az erdő legnagyobbja. Az is megeshet, hogy a legöregebbikje. Éles fehér fénnyel világított. Kétség sem fért hozzá: ezt keressük. Bevártuk Klein két guildtársát, majd a kapott quest itemmel a fához léptem. A Potion of the Cure Nature egy kis üvegcse volt, aminek a tartalmát a törzsére öntöttem, úgy ahogy Klein csinálta a kinti fával. És az események szó szerint megismétlődtek. Ismét ott állt előttünk a Glowing Worm, ugyanolyan undorító volt, mint azelőtt.
Ezúttal azonban minden undorodásomat legyőzve én támadtam először egy Aerial Slash-sel felugorva és pengémet végighúzva a nyálkás testen. Természetes rögtön rám fordult, így Kleinék ismét oldalbatámadták.
-    Dögölj... már...meg! – morogta Klein minden egyes szavának egy kardcsapással nyomatékot adva.
Annyira jól sikerült, hogy az utolsó kritikus veszélyeztetés volt, a szokott sebzésnek a tripláját okozva. A féreg elfordult, és most a fejpántost vette célba. Most, hogy nem engem tüntetett ki figyelmével egy öt ütéses kombóval ajándékoztam meg. Utána hátráltam, hogy Harry One-nak is legyen helye támadni, és ne az legyen a vége, hogy egymás ütéseit semlegesítjük a helyhiány miatt. A hátulját támadtam, és ezúttal Lucy is csatlakozott hozzám a késével szurkálta a szörnyet.
Mikor megvadult, nekirontott Kleinnek, aki nem tudott időben félreugrani, így a féreg elsöprő rohama a földre döntötte, de az élete még így is bőven a zöld zónában volt.
-    Jövök, cserélj! – kiáltottam, és közéjük ugrottam, ugyanis az undormány már készült is az újabb rohamra, mialatt a férfi még fel se támaszkodott.
Akárcsak a Kobold Táboroknál itt se akartam megvárni, hogy támadjon, így inkább egy újabb gyors 2 ütéses SwordSkillel nekirontottam. Kissé hátratántorodott és pofáját rám emelte. Rohamozni fog. Tudtam. Ide most tökéletes időzítés kellett. Mindent kizártam. A múltat, a félelmeimet, a fárdalmat, az örömöt, a bánatot, mindent és mindenkit. Csak én voltam és az ellenség. Minden idegszálammal azt vártam, hogy végre rohamozzon.
És mikor megtörtént, én azonnal félreugrottam egy fa mögé a boss pedig egyenesen neki a fának.Nekicsapódva vesztett némi életet, és a lendülete is alábbhagyott. Ezt kihasználva Klein oldalról kivégezte, és végre nem csak belefúrta magát a földbe, hanem pixelekké szét is robbant. El is felejtettem, hogy ez a látvány milyen kielégítő és szép is tud lenni.
Quest complete!
Ezzel a küldetés befejeződött.
Jutalmul kaptunk 9800 Colt, 5 gyenge HP italt, Naturecurer Armort és egy sátrat.
Az armor egy könnyűpáncélzat volt fűzöld színben, amit jól eltakart a fekete hosszú köpenyem. Lucy szerint valóban elég jól néztem ki új összeállításomban. Kleinék megköszönték a segítséget, és mondták, hogyha bármikor kell segítség, csak szóljunk, velünk szívesen jönnek partyzni. Ketten maradtunk Lucyvel.
-    Jófejek – jegyezte meg a lány.
-    Azok – bólintottam., és egy sóhajjal arra tértem, ami már egy ideje ért bennem. – Nézd... be kell ezt fejeznünk. Énnekem... – nehezemre esett kimondani, hiszen Lucy társasága felemelő volt és élvezetes, de akkor is meg kellett tennem.-  egyedül kell folytatnom.
-    Miért nem vagyok ezen meglepődve? – húzódott a lány szája egy félmosolyra. – Szóval egyedül folytatod, de még mielőtt elmész, hadd mondjak valamit – kérte, és miután bólintottam, hogy folytassa, kibökte: - még a legnagyobb beaterek sincsenek teljesen egyedül.
-    Ezt hogy érted? – kíváncsiskodtam.
-    Nekik is szükségük van segítőkre: kereskedőkre, fegyverkovácsokra, informátorokra, és ez esetben... szeretnék a te informátorod lenni Esvald – megfogta a kezem és kedvesen mosolygott.
-    Nézd ez... – először azon gondolkoztam, hogy hogyan utasítsam el, de aztán meggondoltam magam. Végül is, miért ne? Kapcsolatok tényleg kellenek, különben lemaradok az új emelet nyitásáról, és könnyen lehet, hogy egy alacsony szintű játékos tájékoztat már, hogy ja amúgy a frontvonal már a hetvenedik emeleten van, én meg még mindig a másodikon dekkolok. – Jó, rendeben van – fogadtam el. - De én viszont már nagyon fáradt vagyok – ásítottam egy nagyot. – Megyek ledőlök.
-    Oh rendben – a lány elengedte a kezemet. – Én még beszélek egy barátommal, szóval majd találkozunk.
Különváltak útjaink de mégsem. Lehetséges, hogy megtaláltam az arany középutat. Így nem kerül hozzám túl közel, de nem is vesztem el végleg. Elmosolyodtam, ahogy fáradtan, de elszántan sétáltam vissza a hegyoldalon. Haladunk gondoltam, és jók vagyunk. Végig tudjuk vinni a játékot, de ma már ideje pihenni. Fáradságom akkor szállt el azonnal, mikor megláttam egy másik alakot a sötétben. Ahogy a hold megvilágította felismertem a ruhában a Coat of Midnight-ot, az Illfang, a Kobold Nagyúr által ledobott utolsó támadási bónusz itemet. És azt nem más szerezte meg, mint az az egoista...
-    ...Kirito? – kérdeztem, mire az alak megpördült és már ott is volt a kardja a kezében. Gyors volt a reakcióideje annyi biztos.
-    Ki vagy? – kérdezte barátságtalanul. – Gyerünk mutasd magad!
Én azonban a sötétben maradtam, a fák árnyékában, ahová nem ért el a holdfény.
-    Szóval minden béta teszter béna, de te vagy itt a legjobb, mi? – kérdeztem gúnyosan. – Hát lássuk, mit tudsz egy másik játékos ellen!
Már nyomtam is be az 1 vs 1 párbaj opciót, ő pedig elfogadta a feltételeket. Az vesztett, akinek előbb a vörös zónába csökkent az élete. Egyikünk sem szólt semmit. Miközben a számláló egy perctől számolt vissza volt időm kicsit gondolkozni. A fáradságnak már a nyoma sem volt bennem, dühből akadt ugyan egy kevés, de nem sok. Inkább hideg elszántság volt bennem, hogy legyőzöm, és lejjebb faragom a hatalmas egóját, amiből ha lépcsőt csinálhatnánk, valószínűleg már most eljuthatnánk rajta Aincrad tetejéig. Volt egy ötletem. Bár még sose próbáltam, de gondoltam most itt az ideje. Hosszú évek MMORPG tapasztalatával mondom, a PvP teljesen más mint a PvE. Ez a SAO-ra is érvényes. Ha úgy próbálsz küzdeni egy másik játékos ellen, mint ahogy a mobok ellen, akkor valószínűleg veszteni fogsz. Az elmém ismét felvette azt a mindent kizáró állapotot amit a Quest Boss elleni harcnál.
Időközben a számláló lejárt, és megjelent a Párbaj! felirat, mire mindketten legalább öt lépést hátraugrottunk. Egymást szemléltük, és próbáltuk kitalálni, hogy vajon a másik mit fog benyomni. Én védekező pozícióban két kézzel markoltam a kardomat 90 fokban a fejem előtt, ő pedig oldalt tartotta testét teljesen védtelenül hagyva. Egyszerűen annyira csábító lehetőség volt, hogy tudtam róla, hogy csel. Így mikor színlelt támadást indítottam, amiből egy hátraugrást csináltam félúton láttam, ahogy kék szikrákkal villámgyorsan maga elé kapja a kardját. Ha támadtam volna, most minden bizonnyal védte volna, és mivel minden erősebb támadás után a támadó leblokkol pár másodpercre, tökéletes helyzet lett volna az ellentámadásra. De nem így történt. Így most ő volt kénytelen támadni, de ezen előny nélkül. Csakhogy az én védekezésem is csak álca volt. Mikor úgy gondolta alulról levág, én egyszerűen elugrottam. De ez nem sikerült tökéletesen, és sikerült belémvágnia. Nem vesztettem el a fejem, de mikor már a csapásai szinte folyton találtak az már idegesítő volt.
Az én életem már a sárga zónában volt, onnan már csak egy lépés a vörös és a vesztés, de ő még mindig alig vesztett HPt. Ideje bevetni a trükkömet. Ha bejön akkor simán lehet hogy nyerek. Ha nem akkor minden bizonnyal azonnal vesztek. Közelebb futottam hozzá, és sikeresen blokkoltam a felső csapását. Ezután egy egyszerű Vertical Skill-lel próbálkozott, de elbukta. És hogy hogyan? Hogyan bukta el egy beater egy olyan egyszerű és alap Skill végrehajtását, mint a Vertical? Egyszerűen: A rendszer csak akkor észleli Skillnek a mozdulatot, ha az első pár mozdulatot te magad hajtod végre. El kell kezdened, és a rendszer befejezi helyetted. De ha az elejébe valami hiba csúszik, akkor a rendszer nem érzékeli. És ahogy az öklömmel beleütöttem a skillt feltöltő Kirito karjába, így a mozdulata teljesen megváltozott. Halványan láttam rajta, hogy meglepődött. Kár hogy olyan sötét volt, pedig mit nem adtam volna azért, hogy jobban lássam. Elmosolyodtam, és az én szúrásom viszont keresztülhatolt a testén és még kritikus csapásként is sikerült az életét  azonnal a sárga zónába szorítva.
Ellenfelem már nem volt olyan nyugodt, mint a párbajunk kezdetén.
Becsületére legyen mondva rendkívül gyorsan ellentámadott, és én ismételtem védekezni kényszerültem. Már csak megszokásból megpróbáltam oldalraugrani, de így megint elkapott a penge, és ha akkor ő kapott volna kritikus sebzést minden bizonnyal vesztettem volna. Mindenesetre óvatosabb lett, de még mindig olyan elszántan küzdött akárcsak én. Vajon az ő fejében is valami hasonló játszódhat le? Vajon ő is kizárja a külvilágot hogy csak és kizárólag a harcra koncentráljon? Minden bizonnyal igen.
A párbaj folytatódott, és mindketten a sárga zónában ütöttük egymást. Egyikünk se szólt egy szót sem. Habár az egész napot végig küldetésteljesítéssel töltöttem mégsem voltam fáradt miközben a játékban lévő eddigi legkeményebb kihívásommal néztem szembe. Sajnos nem tudtam úgy a közelébe kerülni, hogy megint módosítsam a Skilljét, ezért maradt a kitalálósdi, hogy most éppen milyen képességet használhat.
Én viszonylag kevés képességet használtam, inkább az ösztöneimre bíztam a mozdulataimat. Habár a képességek nélkül alig sebzel, a PvP-ben mégis rengeteget számítanak a saját mozdulatok. Így leszel kiszámíthatatlan, így ellenfeled nem lesz képes megmondani, hogy éppen milyen vágást, szúrást vagy döfést fogsz használni. Ez korábbi játékokban, mivel nem volt teljes irányításunk a karakterünk felett javarészt kivitelezhetetlen volt. De nem a SAO-ban.
Színlelt felső csapást akartam indítani, hogy aztán alulra csapjak, de a rendszer érzékelte Down Strike-ként, ezért végre is hajtotta a skillt, mire én bosszúsan morogtam egyet. Kirito ismét támadott egy Rage Spike-kal, amit én sikeresen elkerültem, és oldalbatámadtam. Alig tudta védeni, és az életcsíkja már neki is csak egy hajszálnyira volt a vörös zónától. Akárcsak az enyém. A párbaj a végéhez közeledett. Mindketten tudtuk ezt.
Én döntöttem úgy hogy előbb támadok. Egy olyan döfést indítottam ellene, amivel átszúrtam volna a hasát. Azonban a Sick Thurst-öt (Ami egyébként 30%-os Poison DMG-et is ad) nagyon könnyű volt kivédeni. Kirito is így tett, azonnal védekező skillbe kezdett, közben gondosan védve a kardját tartó kezét, nehogy megint úgy járjon, mint legutóbb. Azonban nem hajtottam végre a képességet. Blöfföltem ismét, és miközben az ellenfelem már erősen elhúzta oldalra a kezét, amivel indította volna a skillt, egyszerűen hasba rúgtam. Sebezni nem sebzett semmit, de megint csak módosított a kardjának irányán. Elmosolyodtam, szinte biztos voltam a győzelemben, de még mielőtt bevihettem volna a végső csapást, megdermedtem.
-    Mi a... – tágultak ki szemeim, halvány ötletem sem volt, Kirito mit vethetett be.
Aki ekkor megmozdult, és egyenesem felém intézett egy hosszú együtéses támadást... tudtam hogy vége. Vesztettem. De mikor közelebb ért a kék fénycsóva, akkor láttam, hogy nem egészen felém tart, sokkal inkább mellém. Becsapódása után, furcsa zizegő hangra lettem figyelmes, s amint a paralízis elmúlt, arra is csaptam a kardommal. Wind Wasp. Ekkor megértettem. Amíg én és Kirito egymásra figyeltünk a párbajunk alatt, addig ez az alattomos lény iderepkedett, és használta a lebénító támadását rajtam.
A fekete kardforgató visszatért, és egy négyütéses kombóval kivégezte a darazsat.
Csend. Nem a nyugodt békés csend. Hanem a vihar előtti csend. Nem raktam el a kardomat, szinte biztos voltam benne, hogy Kirito azonnal rámtámad. Emelte is a kardját...
...hogy aztán a hátára tegye, pont úgy, mint ahogy én, ő is a hátán hordta a kardtartót. Oda rakta most vissza fegyverét. Én is leeresztettem a Ragespike-ot, és ugyanúgy tettem, mint ő.
-    Én a helyedben... – szólalt meg lassan – felkeresném a Törhetetlen küldetést a Mélység Völgyében. Ha megcsinálod talán majd sebezni is fogsz az ütéseiddel meg a rúgásaiddal... – hátat fordított és elsétált az éjszakába.
Nem volt nehéz eltűnnie, elvégre az Éjfél Köpenye volt rajta. Úgy sejtem megértette, amit akartam. Nem szarozhatja le az összes Béta Tesztert. Diabelt meg főleg nem. De tudtam, hogy ezzel még nincs vége. Tudtam, hogy egy nap még újra összecsapunk. Ő is arra hajt, hogy végigvigye a játékot, és hogy minden legjobb cucc az övé legyen. Még ha nem is használja, csak azért le fogja nyúlni, hogy ne másé legyen. Megígértem Diabelnek, hogy végigviszem a játékot.
Úgy tűnik komoly vetélytársra akadtam.
De talán, gondolkoztam miközben visszafelé sétáltam Urbusba, hogy végre pihenjek is egy kicsit , nem is annyira szemét, mint elsőre gondoltam. Elvégre adott egy tippet, hogyan érhetek el nagyobb sebzést. Ez persze nem változtat azon, hogy továbbra is az ellenségemmé tettem azzal, hogy csúnyán megaláztam ebben a párbajban.
Nem baj. A mai menetet én nyertem. Egyelőre ez számít, és ennek örülök.



Szólj hozzá

Név:
E-mail címed:
Az e-mail címed nem jelenik meg az oldalon
Szöveg:
Milyen nap van ma Magyarországon?













Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!