Bejelentés


SwordArtOnline


Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek. Ráadásul most megkapod ajándékba A Hatékony Angol Tanulás Titkai tanulmányom.









-    Most, cserélj! – hátraugrottam, Lucy pedig levágta a kezét.
Felüvöltött, mire én megadtam neki a kegyelemdöfést. Meghalt. Diabelnek igaza volt a SwordSkillekkel kapcsolatban. A Kobold Trooperek ellen biztos nem tudtam volna felvenni a harcot nélkülük.
-    Jól haladunk – fordult hátra kékhajú tetvérem.
-    Nagyon... – morogtam. – Talán az első négy termét hagyhattuk el a dungeonnak...
-    Ne legyél már ennyire pesszimista – boxolt a vállamba Lucy.
-    Nem azért, de ezeket nagyon nehéz leküzdeni – válaszoltam.
-    Ilyet mondani a  Ruin Kobold General után, ráadásul attól, aki játszani jött – morfondírozott Diabel. – Ki vagy te és mit csináltál Esvalddal?
-    Jól van már – nevettem. – Menjünk ölni – vigyorogva nyitottam ajtót az újabb terembe.
-    Különben se mindent nekünk kell csinálni – fűzte hozzá Lucy. – Sokan mások is itt vannak már.
Ebben igaza volt. Diabel tegnap végül is erőtt vett magán és megtartotta az első gyűlést. A frontharcosok most mind a labirintus-szerű dungeonban voltak. Frontharcosnak hívják azokat a playereket, akik a játék kijátszásán dolgoznak. Kayaba szavai hallatán rengetegen gondolták úgy, hogy inkább maradnak a Starting City-ben,  illetve később gondolom följebb merészkednek a már megtisztított emeletekre, és kereskedéssel, halászással, és egyéb nem-combat típusú tevékenységgel keresik meg a napi Colt. A legkifizetődőbb természetesen a szörnyirtás és a Quest teljesítés volt. Mi Diabellel már most, az első hónapokban komoly hírnevet szereztünk magunknak Aincrad világában. Lévén, hogy mi győztük le az első Field Bosst. Engem például sokan megkerestek, hogy az első Last Attack Bónusz itemről kérdezősködjenek, illetve hogy ajánlatot tegyenek rá. Mivel ez az 1. Emelet legjobb fegyvere az egykezes kardokat illetően, így mondanom sem kell, hogy eszembe se jut az eladása. Majd talán később, ha egy jobbat szerezek, az Aukciós Házon, vagy a Trade Market-en keresztül.

-    Elég magas ez a torony – jegyeztem meg, mikor már órák óta másztunk felfelé, küzdöttünk a Koboldokkal, de semmi jele nem volt, hogy milyen messze még a torony teteje a Boss Teremmel.
-    Áh, egy láda - jegyeztem meg, mikor egy ajtó kinyitása után ideges koboldok helyett csak egy faládát találtam.
-    Vigyázz! – figyelmeztett Diabel. – Lehet, hogy csapda.
-    A Guide Book alapján megnéztem és bejelöltem minden csapdát – nyugtattam meg, és kinyitottam a ládát.
Ami teljesen üres volt.
-    Mi a...? – kezdtem bele egy kérdésbe, de fel se kellett tennem, a játék válaszolt rá kérdezés nélkül.
„You have triggered a trap”
-    A pokolba kifelé innen, mielőtt túl késő! – kiáltotta Diabel, és mivel ő közel állt az ajtóhoz, ki is tudott futni, épp mielőtt egy fal zárta volna el a kiutat.
Magunkra maradtunk Lucyvel. Nem telt bele tíz másodpercbe, hogy meghalljuk az ellenfél generálódás jellegzetes hangját, és éles kék fénnyel lespawnolt vagy húsz Kobold Trooper.
-    A falhoz! – suttogtam Lucynek.
-    Mi- micsoda? – kérdezett vissza értetlenül, és rettegve.
-    A FALHOZ! – ordítottam, ami valami miatt felingerelte az ellenségeket, akik csoportosul rám vetették magukat.
Az első hármat kettészeltem, de a következő kettő hátraszorított. Pont Lucy felé, ami jó volt. Folyamatosan védekezni próbáltam, de ez ebben a formában, hogy túlerőben voltak, és alig pár szinttel voltak alacsonyabbak nálam, nem sok eredményre vezetett. Legalább rám figyeltek, így mikor Lucy már a falnál állt, hátraugrottam és minden SPD statisztikámmal a néhány méterre lévő falat céloztam meg. Mikor odaértem, karon ragadtam a lányt, és az egyik sarokba húztam. Láttam, hogy van még egy pár másodpercem, mielőtt a koboldok utolérnek, így odafordultam hozzá, a szemébe néztem, és elhadartam neki, mit tervezek.
-    Figyelj, van esélyünk túlélni, de csak úgy, hogyha pontosan követed az utasításaimat. 45 fok a tiéd,a máik 45 az enyém. Megfelezzük a 90 fokot, ami egy derékszög. Így a lehető legkisebb területet hagyjuk nekik a támadásra, és körbe se vehetnek. Ha alacsony életed van szólj, és fedezlek, itt jönnek!
A taktika alapból szerintem a legjobb, amit ilyen helyzetben lvl11-esként tehetünk, de a kivitelezése valami eszméletlen nehéznek bizonyult. Egyfolytában csak jöttek, és jöttek, és mivel nem lehet automatikus HP ital használatot beállítani, illetve a játék se állt meg amíg az inventorymban kerestem, így hiába vágsz neki a harcnak 50 vagy 100 itallal, egyszerűen nem lesz lehetőséged használni őket, hogyha folyamatosan jönnek és jönnek a mobok, és ha csak egy pillanatra leereszted a kardod, akkor már négy másik penge van a testedben, és valószínűleg halott vagy. A zöld zóna itt felejtős. Az első tizenöt ellenfél után már csak a sárga zóna felénél lavíroztunk, annak ellenére, hogy mindketten beleadtunk mindent, és minden pillanatot kihasználtunk arra, hogy helaljünk, leggyakrabban egymást. Harminc után már nem számláltam azt, hogy mennyien jönnek, és félő volt, hogy nem éljük túl. Védekezésre rendezkedünk be, és szerencsénkre, talán azért, mert az első emeleten voltunk, az ellenségek nem voltak túl fejlettek. Hiába szenvedtek súlyos veszteségeket,akkor is mindig újra és újra nekünktámadtak.
Tíz perc és ki tudja hány szétvágott kobold után minden potionöm kifogyott, és Lucynek is csak egy pár maradt. Vörös zóna. Először a lányak csökkent oda. Én a Battle Healingnek köszönhetően, a vörös és a  sárga zóna határán ingóztam.
Ha nem lesz ennek vége most azonnal akkor meghalok gondoltam, miközben hátratántorítottam egy Koboldot, életét a vörös zónába taszítva. Ennek köszönhetően csak még nagyobb hévvel támadt, de csak a falat találta el. Lehajolva levágtam a lábát, és megöltem. Egy másik persze oldalról már támadt is, amit blokkoltam, de egy harmadik meg a hátamba vágott. Megpróbáltam terület-alapú védekezést indítani, de még mielőtt feltölthettem volna a skillt,  máris hasbaszúrt az egyikük.
Alig maradt életem. Átfutott az agyamon, hogy most tényleg itt fogok meghalni? Lucy felsikoltott. A HP csíkjában már nem is láttam semmit. Olyan alacsony volt az élete, hogy azt már ki se jelezte a játék.
-    Még nincs vége! – ordítottam el magam, és egy 6 csapásos kombóval kitörtem.
A Koboldokat ez váratlanul érte, és sorra estek össze. A csapások végén már csak egy maradt, az azonban levágta a kezemet. Kardját magasba emelte, hogy lesújtson rám, hogy kivégezzen.
De sose eresztette le. Ahogy pixelekké szétrobbant teste lassan eloszlott, Lucy elszánt arcát, és előre szegezett kését pillantottam meg.
„Congratulations!! You have survived the trap” – jelentette a hang, és a fal visszahúzódott, újra kinyitva az átjárót a külvilág felé.
Összenéztünk Lucyvel, és egyikünk se tudta elhinni, hogy túléltük. Majd azon kaptam magam, hogy ölelkezünk, és ez egyikünket sem zavart különösebben. Arra kaptuk csak fel a fejünket, hogy Diabel olyan dühösen, ahogy még sose láttam,rohan be, erős hangon szidva a játékot, és szó szerint felborította a ládát, és odavágta a falhoz.
-    Hmm... legszívesebben én is ezt tenném, ha lenne elég staminám – jegyeztem meg melléérve.
Ő pedig úgy nézett rám, mint egy szellemre.
-    De hát te... ti... éltek! – kiáltott fel.
-    Alig – jegyeztem meg. Nincs egy HP potionöd? – kérdeztem, mikor realizáltam, hogy még mindig a vörös zóna végében dekkol az életem, és alig növekszik.
De persze, van – némi keresgélés után átnyújtott nekem tízet a kért itemből, amiből  én hármat azonnal el is fogyasztottam, hogy a zöld zónába visszatoljam az életem. – Hová lett a nagy merchant? – vigyorgott Diabel.
-    Itt van még, de ő se fog életital nélkül mászkálni egy haláljátékban - kacsintottam, mire mindhárman elnevettük magunkat.
-    Ezek szerint viszont nem bízhatunk a Guide Book-ban – váltotta komolyra szót Diabel. – Hiszen ha ez nem volta listázott csapdák között...
-    Én azért nem dobnám rögtön félre – vetettem ellen. – Lehet, hogy csak szimplán felderítetlen volt, vagy a játék megváltozott a Béta Teszt óta. Elvégre a GM-nek joga van azt módosítani, amit akar – érveltem.
-    Igaz... a lényeg, hogy ne bízzunk vakon benne – értett egyet a testvérem. – Megyünk tovább, vagy a mostani események hatására inkább hagyjuk egyelőre a koboldokat?
-    Játszani jöttem testvérem – nevettem. – Eezek után még inkább meg akarom tanítani ezeknek a rohadékoknak a leckét. De azért ha egy mód van rá, hívjuk Tracyt is. El kell a healelés.
-    Rendben – bólintott. – Lucy? – fordult a lányhoz.
-    Esvalddal tartok – jelentette ki olyan komolysággal és elhatározottsággal, amit még soha nem halottam.
A szemébe nézve megláttam valamit, valamilyen érzelmet, amit nem tudtam azonosítani. Talán megkérdezem később Diabeltől, gondoltam.
-    Akkor induljunk tovább – hagyta el a termet Diabel. – És miközben szétverjük őket, meséljétek el, hogyan éltétek túl a csapdát.
Miután a csapda miatt érzett felfokozott félelem és rettegés alábbhagyott, ismét élvezni kezdtem a harcolást. A dungeon pedig semmi jelét nem mutatta annak, hogy vége akarna lenni. A Koboldok csak jöttek, és mentek is a halálba a partynknak köszönhetően, de mintha sose akartak volna elfogyni. Valószínűleg egy magas tornyot másztunk meg, hiszen rengetegszer kellett létrákon vagy kőlépcsőkön felmászni. A utóbbi biztonságosabb volt, hiszen az előbbit már nem egyszer borították ránk az ellenségek, nehogy azon jussunk tovább.
A rendszeridő szerint jócskán benne voltunk a délutánban, és már rendesen ki voltunk fáradva, mikor egy, a többitől jóval nagyobb ajtóhoz értünk. Nyitottam volna be, hogy megnézzem, mi van odabent, de testvérem megállított.
-    Ne! – mondta, mire én kérdő tekintettel néztem rá. – Ez valószínűleg a Boss Terem – magyarázta. – Megtaláltuk. Menjünk vissza.
-    Azért csak menjünk biztosra – belöktem az ajtót, és kíváncsian tettem néhány lépést a sötétségbe.
-    Ne, ne, ne! – Diabel úgy viselkedett, mintha megrohamoztam volna a termet.
Ahogy a szemem lassan hozzászokott a sötéthez, a terem végében egy hatalmas szék árnyéka rajzolódott ki. Amin egy még hatalmasabb szörny árnyéka ült. Mivel Diabelen láttam, hogy nagyon nincs jól, szép lassan, óvatos léptekkel kihátráltam, és becsuktam az ajtót.
-    Normális vagy? – kérdezte. – Meg is halhattál volna!
-    Épphogy csak benézett – vett a védelmébe Lucy. – Nem volt ebben semmi, ami túl nagy kockázatvállalás lett volna.
-    Dehogynem! – vágta rá Diabel ingerülten. – Akár a sötétből azonnal le is vághatott volna a Boss. A Floor Boss-ok nem kispályások, Raid Group nélkül felejtősek.
-    Raid Group? – kérdeztem.
-    Az – felelte már kissé nyugodtabban. – Több partyból álló hadosztály. A Floor Boss nem fog olyan könnyen elesni, mint a Field Boss. Össze is hívok egy újabb gyűlést.
Bólintottam. Ez tényleg kemény menetnek ígérkezett.
-    Nekem... nekem most mennem kell... majd találkozunk... – Lucy hirtelen elteleportált.
-    De Lucy, a gyűlés... – ám már a semminek beszéltem.
-    Menj utána – javasolta Diabel. – Majd utólag elmondom mi volt. Csak annyi, hogy olvasd át a Guide Book ide vonatkozó részét.
-    De nem kellene inkább... – nagyon nem akartam kihagyni a gyűlést, hiszen az rendkívűl fontos volt.
-    Menj utána – ismétele meg Tracy is. – Szüksége van rád.
-    Rám? Azt nem hiszem. – vakartam a fejemet, nem értve semmit.
-    Pedig így van – bólintott rá Diabel.
-    Jó, tegyük fel hogy így van. Mégis hova ment? – kérdeztem kihívóan.
-    Uh... Senkinek sincs még Tracking skillje, ugye?
Mindannyian ráztuk a fejünket.
-    Talán a fogadóba ment vissza – találgatott Tracy.
-    Lehet – legyintettem, és megpróbáltam másra terelni a szót. – Kik jönnek még a gyűlésre?
-    Azt nem tudom – válaszolta Diabel – De te úgyis Lucyhez mész – ezekszerint sikertelen volt a próbálkozásom.
-    Este találkozunk – búcsúzott Tracy, és Diabellel együtt elteleportáltak, még mielőtt ismét szólásra nyithattam volna a számat.
Bosszúsan indultam vissza Tolbanába, és idegességemet a koboldok sínylették meg leginkább. Mikor elegem lett belőlük, én is használtam a TK-omat, és minden csábítás ellenére hátat fordítottam a téren egyre növekvő tömegnek, és a fogadó felé vettem az irányt, ahol a mi kis csapatunk megszállt.
-    Lucy – kopogtam az ajtón. – Lucy? Ott vagy? – kérdeztem, majd mivel nem érkezett válasz, megismételtem a műveletet, ami ugyanannyi sikerhez vezetett, mint az első.
Egy vállrándíás kíséretében hagytam volna az egészet, és indultam volna a gyűlésre azt mondani Diabelnek, hogy sehol sem találtam, mikor az ajtó kinyílt, és egy meglehetősen sápadt, szeplős lányarc jelent meg előttem.
-    Hát te? – kérdezte halkan. – Azt hittem a gyűlésen vagy.
Legszívesebben ott lennék, gondoltam, de teljesen mást mondtam.
-    Nem nézel ki valami jól. Baj van? – kérdeztem, és megpróbáltam palástolni a csalódottsággal vegyes haragomat, amiért miatta nem vehettem részt a taktikai tanácskozáson.
-    Beszélgetünk? – kérdezte. – Persze csak ha nem vagyok a terhedre. Nem akarom, hogy miattam...
-    Ha akarod, nyugodtan beszélgethetünk – léptem be az ajtón, immáron kíváncsian. Vajon mi zaklathatta így fel Lucyt?
Első tippem a csapda volt. És bele is trafáltam. Habár én viszonylag gyorsan túltettem magam rajta, neki valóban lehet, hogy sokkoló érzés volt. Talán még mindig az. Nekem is élénken élt még a fejemben a riasztók hangja, ahogy lespawnolnak és megindulnak a koboldok. Én viszont győzelemként tekintettem rá: Lám mégis túléltük. Ez egy nagyon jó érzés volt, és igyekeztem erre gondolni, mikor eszembe jutott ez az esemény.
Az viszont semmiképpen sem volt tiszta, hogy Lucy most miért érezte rosszul magát. Elvégre miután kijutottunk nem akart visszavonulni, hanem jött tovább koboldokat irtani. Csak akkor változott meg, mikor már visszafelé indultunk,és a gyűlésről beszéltünk...
Oh, hát persze! A harctéri elvakultság. Amíg küzdöttünk az ellenséggel, addig volt ami lekösse a figyelmét annyira, hogy elfeledkezzen minden másról, és csak a csatára összpontosítson. De amint ennek vége szakadt, elemi erővel tört rá a sokkoló élmény utóhatása.
Megértettem, hogy Diabel miért küldött ide. Már csak azt nem tudtam miért pont engem. Miért pont rám volt szükség, hogy beszéljek vele erről? Ő sokkal jobban ért az emberi érzelmekhez, miért nem jött ő?
A lány hangja rántott vissza a gondolataim közül.
-    Köszönöm – monda  halkan. – Hogy... megmentettél.
Hirtelen nem tudtam mit feleljek. Szívesen? Az olyan snassz lenne egy ilyen helyzetben. Mintha csak arról beszélnénk, hogy kölcsönadtam 100 Colt. Bármikor? Az annyiból már jó, hogy bármikor megtenném ezt érte, de ugyanakkor feltételezi azt, hogy a jövőben ilyen még előfordul. Márpedig én nem nagyon akartam több csapdába belesétálni.Mikor a csend már kezdett kicsit túl hosszú lenni, kiböktem az első épkézláb választ, ami eszembe jutott.
-    Érted bármit.
Lucy szemei tágra nyíltak a döbbenettől, és amint elhagyták a számat a szavak, szinte rögtön megbántam, hogy végül ezt mondtam. Azután Lucy elmosolyodott.
-    Ha értem bármit megteszel, akkor gyere ide, és ölelj át! – jegyezte meg mosolyogva.
Én ezt-te-most-komolyan-gondoltad arccal néztem rá.
-    Gyerünk, nem illik megvárakoztatni egy hölgyet! – nevette.
Nos – gondoltam, miközben ölelkezve ültünk – legalább jó kedvre derült.

Messze a horizont alatt járt már a nap, mikor Diabel visszajött.
-    Helló, csak gondoltam szólok, hogy holnap... – amint ránk tévedt a szeme, elakadt a lélegzete.
Lucy a karjaimban aludt, miközben én a GuideBook Illfang, the Kobold Lord-ra vonatozó részét olvastam.
-    Hát te aztán nem vesztegeted az időt testvér – tört ki a nevetés Diabelből.
-    Ez.. ez nem az amire gondolsz! – válaszoltam. – Tényleg nem – tettem hozzá, mikor láttam, hogy egy szavamat sem hiszi.
A hangos nevetésre azonban a lány is ébredezni kezdett, majd mikor rájött, hogy hol van, esetlenül kimászott a karjaimból.
-    Remélem jól aludtál – jegyeztem meg, - Jut eszembe, átolvashatnád a Guide Book Illfang, the Kobold Lord-ra vonatkozó részét.
Miután a lány bólintott Diabelhez fordultam.
-    Vakard le azt a vigyort a képedről, és mondd mi volt a gyűlésen – élcelődtem viccesen.
-    7 csapatba osztva holnap megrohamozzuk a Floor Bosst. Az A és a B csapat lesz a Tank, őket fogja a Boss elsősorban támadni. A C, D és E csapatok lesznek a DMG-ek. Mi osztjuk majd a kemény csapásokat a Nagyúrnak. Az F és G csapatok a hosszúfegyveresek, akik távolról támogatnak minket, illetve hozzájuk rohanj potionökért is. Téged a C csapatba raktalak, magam mellé. Ellenvetés?
Ráztam a fejemet.
-    Akkor holnap tízkor, kint a téren. Pihend ki magad. Minden erődre szükség lesz. A Field Boss még csak... hmmm, hogy mondjam... mondjuk úgy, hogy csak a tutorial módja volt a Boss Fight-oknak.


Másnap reggel verőfényes napsütésre ébredtünk. Sehol egy felhő, tiszta ég. Az Aincrad Info. szerint +22 fokos volt a levegő hőmérséklete. A téren aztán felmértem a többi playert. Volt ott egy kicsit sem szimpatikus fiatalember, aki folyvást arról próbált mindenkit meggyőzni, hogy ő a legjobb. Hosszú évek online gamersége után tudom, hogy ezek a fickók maximum közepesek. Az igazi nagymenők, amilyen például Diabel, sose hencegnek a nagy tudásukkal. Felismertem még a fekete hajú srácot akit még az első napon láttam Horunkába csalogatva a túlerőben lévő mobokat. Volt ott még egy kopasz, hatalmas termetű néger férfi, aki egy méretéhez passzoló baltát viselt a hátán. Habár most egy játékban vagyunk, és nem feltétlen a fizikai erő dönt el mindent, egycsapásra levontam a következtetést, hogy nem érdemes vele szórakozni, mert ha nem a puszta kezével döngöl a földbe, akkor szétcsap a nagy baltájával.
-    Mindenki készen áll? – jelent meg Diabel is, percre pontosan. – Akkor rajta, induljunk! – utasított vigyorogva, miután egyetértő morgásokat hallott mindenfelől.
Hirtelen rájöttem, hogy nem kell tartanom a félelmetes alaktól, hiszen ő is a Raid tagja. Szövetséges. Maga a megtestesítője annak, akit a legszívesebben a magad mellett tudnál egy Kobold Nagyúr ellen.

A tornyot megmászni mintegy félórába telt, ami az előző napi fél napos teljesítménynél határozottan jobb. Egyenesen megalázó volt, amit a hatalmas opsunk művelt a koboldokkal. A nyomorultaknak még esélyük se volt suhintaniuk a kardjukkal, már porladtak szét a pixelfelhőben.
Fokozott izgatottság lett úrrá rajtam, mikor a Boss Termet védő hatalmas ajtó előtt álltunk ismét.
-    Hé Diabel – a vállánál fogva magam felé fordítottam a fiút. – Ha valami történne...
-    Ne parázz már – legyintett, és megveregette a vállamat. – Nem történik semmi.
-    Akkor mégis mi a francnak jöttünk ide ennyien? – kérdeztem tettetett felháborodással, de aztán elnevettük az egészet. – Tényleg vigyázz magadra!
-    Te is – mondta, de még mielőtt volna kilépett a tömeg elé,annyit mondott „Ha mégis történne velem valami, akkor rajtad áll minden. Végig kell vinned a játékot”
-    Figyelem mindenki! – Diabel azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy hangos csörrenéssel a padlóba vágta a kardját. – Csak egy dolgot akarok mondani: Nyerjünk! – Az izgalom a tetőfokára hágott a sötét teremben. – Indulás! – Diabel belökte a hatalmas ajtót, és akkor... elkezdődött.


És nyertünk is. Néhányan azt mondhatnák, hogy elfogadható veszteséggel. De itt létezik egyáltalán olyan? Ahol nem éledhetsz újra, és ahonnan ki se léphetsz? Ekkor jöttem csak rá, eddig is benne volt a tudatalattimban, de a Kobold Nagyúr eleste után viharos szél erejével tört rám a felismerés.
Ez nem is játék. Sokkal inkább a valóság egy játék formájában. Minek is nevezték ezt az egészet? Virtual Reality. Valóság. Ahol ha meghalsz, meghalsz. És nincs  visszaút. Ha egyszer hibáztál, netalántán csak egyszer úgy döntöttél, hogy a fene egye meg, nekem kell az a ritka item, odarohansz, és a Boss megöl... Nem kezdheted újra. Nincs betöltés. Vége mindennek. És miért? Néhány számkód miatt? Mert ha onnan nézzük Illfang, a Kobold Nagyúr se több puszta biteknél. 1-esek és 0-ák összessége. Akárcsak egy fa. Vagy egy asztal. Vagy akár...mi magunk. Mi, playerek se vagyunk többek, mint adatok egy virtuális világban.
Csakhogy fák vagy asztalok nem képesek olyan kombókra, amik instant megölnek egy lvl 12-es playert. Aki ráadásul Béta Teszter volt.
Az elején minden simán indult. Diabel bravúrosan irányította az akciót, és a csapatok is csodálatos összjátékban tették, amit tenniük kellett. Habár alapból túlzásnak tartottam azt, hogy ennyi embert vigyünk magunkkal, lévén, hogy négyen is elegen voltunk a Field Boss ellen, de hamar bebizonyosodott, hogy testvérem ezúttal sem tévedett. Miközben az A csapat folyamatos Defense és Evasion skillekkel védte magát a Bosstól, addig én a C csapattal támadtam rendületlenül. Lényegesen kevesebbet sebeztem, szinte már fel is adtam volna, hogyha nem lettek volna ott a többiek. Mialatt az életcsíkokat szedtük, több szorult helyzetbe is kerültünk. Megesett, hogy a Kobold Nagyúr idegességében ránk támadt, vagy épp a kisegítőknek csúszott ki a kezéből az irányítás, és a Ruin Kobold Sentinelek vetették ránk magukat. És még így se csökkent senkinek se az élete a sárga zónába. Minden a terv szerint haladt. Egészen a Rage Mode-ig. Ahogy megbeszéltük, én visszavonultam, hogy Diabelé lehessen a Last Attack Bónusz item. De a Boss tartogatott még egy dolgot a tarsolyában. Az egész C csapatot lebénította, a rá rohanó Diabel pedig... nem élte túl. A Rage Mode-ján vátoztattak a Béta Teszt óta. Valószínűleg keserűséggel vegyes iszonyú dühvel támadtam volna rá, ha nem lettem volna lebénítva. Így a Kirito nevű player végzett vele, és megszerezte az itemet. Ami nem ezt az arrogáns egoista barmot illette volna meg. Nem elég, hogy tudomásul sem vette, hogy valaki meghalt, de egyenesen leírt minden Béta Tesztert béna noobnak, aztán bejelentette, hogy senki ne merjen az útjába állni, mert ő mostmár Beater. A régi Esvald valószínűleg utána ment volna, hogy vegyen vissza magából, de most csak ültem az oszlop tövében, és csak egy szó járt az eszemben.
Nem.
Diabel nem halhatott meg.
Szinte vártam, hogy nevetve kiugrik egy oszlop mögül hogy jól rám hozza a frászt, és aztán mindketten elnevetjük magunkat. Az immáron üres terem csendes volt, mint a sír.
-    Esvald... – szólított meg valaki, és annak ellenére, hogy lányhangja volt, bizakodva megkérdeztem.
-    Diabel?
-    Nem... – felelte, és Lucy sétált elő a sötétből. – Miért vagy még mindig itt? Floor 2 nyitva áll.
-    Nem érdekel – morogtam, és elfordultam.
-    Nézd.... -  guggolt le mellém – Elhiszem, hogy most nehéz, de később jobb lesz.
-    NEM!  -  ordítottam fel olyan hangosan és hirtelen, hogy a lány két métert hátrált. - NEHOGY AZZAL GYERE, HOGY TUDOD, HOGY MILYEN ÉRZÉS, MERT NEM TUDOD!
-    De igen, igenis tudom.... – felelte halkan. – Talán már nem emlékszel mit meséltem neked aznap, mikor először találkozunk egy medvéről és egy köpenyről...
-    Oh... – eszembe jutott, hogy a lány is pontosan úgy elvesztette a testvéreit, mint én az enyémet. És a tetejébe ő az édestestvérét vesztette el...
-    Ne haragudj... – szólaltam meg szinte suttogva. – Én csak... ez az egész... miért... – a többi gondolatomat elnyomta a feltörekvő sírás, egyre csak erősödve azzal, hogy az agyam akaratlanul és a szép és jó emlékeket hozta felszínre.
Anélkül, hogy felfigyeltem volna rá Lucy magához ölelt, és a hátamat simogatta.
-    Én nem... nem akarom ezt az egészet – kivettem a kardomat a hátamra rögzíthető tartóval együtt, és olyan messzire hajítottam, amennyire csak tudtam. – Haza akarok menni... mármint... inkább oda ahol Diabel is ott van, hogy folytassuk a harcot együtt, én, ő, te, és Tracy... mint a dungeonben a koboldok ellen.
-    Tudom... Hidd el pontosan tudom... – suttogta Lucy.

Ki tudja mennyi idő után aztán felálltunk. Rettenetesen éreztem magam. Úgy mozogtam, mint egy robot. Semmi érzelem. Ezt Lucy is észrevehette, mert megjegyezte:
-    Nem hagyhatod el magad! Szerinted Diabel is ezt akarná? – szegezte nekem a kérdést.
-    Ezt sajnos sose tudjuk meg, mert meghalt – feleltem hűvösen.
-    Szerintem viszont igenis tudjuk! – vágott vissza a lány hevesen. – Azt mondta, hogyha bármi történne, akkor rajtad áll minden. Végig kell vinned a játékot. Bízott benned.
Ahogy ezt meghallottam egy új érzés sárkányként támadt fel bennem. Hiba a Kobold Nagyurat hibáztatni. Hiszen csak egy program. Azt kell büntetni, aki megalkotta.
Kayaba Akihiko... meg foglak találni... és akkor majd megtapasztalod azt, amit velünk tettél.



Szólj hozzá

Név:
E-mail címed:
Az e-mail címed nem jelenik meg az oldalon
Szöveg:
Milyen nap van ma Magyarországon?













Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!