Bejelentés


SwordArtOnline


Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek. Ráadásul most megkapod ajándékba A Hatékony Angol Tanulás Titkai tanulmányom.









Az éj leple alatt érkeztünk meg a második emeletre. A főváros, Urbus egy kialudt vulkán tetejére épült. Méretét tekintve a Starting City közelében sem volt. Inkább Tolbanához hasonlított, habár annál sokkal nagyobb volt. A háttérzene... mintha csak a lelkemből szólt volna. Szomorú volt, és melankonikus. Próbáltam a város felfedezésére figyelni, keresni valami jó questet, merchantokat, de folyamatosan eszembe jutott Diabel, hogy ő mennyit tudna segíteni. Béta Teszterként biztos járt a másodikon.
Néhányan irigykedve figyeltek engem és Lucy-t. Bizonyára azért, mert kézenfogva sétálgattunk, és azt hihették, hogy egy pár vagyunk. De fogalmuk se volt az igazságról. Ha csak sejtik, biztos nem irigykednek. Lucy azért nem engedi el a kezem, mert korábban megpróbáltam végezi magammal. Hogy menjek Diabel után. Hiába a céltudatosság, hogy bízott benne, hogy én képes vagyok végigvinni a játékot, és hiába a bosszúvágy, hogy visszaadjam Kayaba Akihikónak azt, amit velünk tett, a gyász és a hiány érzése sokkal erősebb. Elnyomja az eszemet. Szó szerint, ugyanis mikor magamba álltottam a kardot elfeledkeztem az egyik legfotosabb tényről: a városok AREA-n belül esnek. Azaz Biztonságos Zónák. A playerek élete nem csökken, csak némi knockback effekt van. Olyan alap dolog ez, amihez már egy hónap alatt hozzászoktak a SAO playerek. Talán már egy hét alatt is. A próbálkozásom óta viszont Lucy nem hajlandó elengedni a kezemet. Látszik rajta, hogy nem fogja hagyni, hogy bármi bajom essen.

- Menjünk aludni, jó? – kérdezte álmosan, miután eladtam a hulladék itemeimet egy NPC-nek, aki 4750 Colt adott értük.
- Jó ötlet – bólintottam, és egy nagyot ásítottam. – Menj előre, majd hamarosan megyek én is. Csak még... el kell intéznem valamit – kimenni Urbusból, magamba állítani a kardomat és megvárni amíg a HP-m a 0-át eléri. Egyszerű.
- Azt már nem! – kiáltott fel Lucy, de olyan hangerővel, hogy néhány player kíváncsian felénk fordult. – Nem ölöd meg magad – folytatta halkabban.
Megadtam magam, és hagytam, hogy a lány a korábban felderített fogadó felé kísérjen.
Lesz még más alkalom... gondoltam, de az is az eszembe ötlött, hogy mennyire törődik is velem Lucy. Pedig alig egy hónapja ismerjük egymást. Furcsamód... én is kedvelem őt. De leginkább az a furcsa, hogy kissé másképp, mint Tracy-t, holott alig néhány nap különbséggel találkoztunk vele. De mégis, hogyha valamelyikük meghalna, akkor inkább heverném ki Tracy elvesztését, mint Lucyét. Nem mintha ilyet kívánnék bármelyiküknek is, de ez akkor is furcsa.

Végül ketten béreltünk ki egy szobát, és a hosszú nap után szinte azonnal álomba zuhantam. Álmok. Realizmus ide vagy oda, legalább ezt a funkciót kihagyhatták volna a Sword Art Online-ból. Így aztán természtesen az éjjel a testvéremmel és Lucyvel harcoltunk a koboldok ellen.

Felébredve jobban éreztem magam, mint azt vártam volna. Ez azt jelentette, hogy a ’használhatatlan emberi roncs’  helyett csak ’borzalmasan depressziós player’ voltam. Lucy jelenléte azonban javított kissé a kedélyállapotomon. Megpróbálkozott valamiféle mosolyfélével köszönteni, amit én jobban értékeltem, mintha valódi mosoly ragyogott volna az arcán. Az azt mutatta volna, hogy gyorsan túltette magát Diabel halálán, ergo semmit sem jelentett neki. Halványan elmosolyodtam , ahogy testvérem egyik vicces odaszólása jutott eszembe. Így aztán öngyilkosság helyett inkább questet kerestem. Mivel a városban a szokásos Daily Questeken kívül semmit  sem találtunk, így elindultunk Lucyvel a Floor 2 felfedezésére. Hamar kiderült, hogy egy festői tájakkal megáldott hegyvidéki területre érkeztünk. A nap még csak meg se próbált áttörni a felhőrétegen, délelőtt tízkor már a hegy lábánál jártunk, de az ég borús maradt,és hiába voltunk sokkal lejjebb, mint a város, a levegő semmit sem melegedett. Lucy fázósan húzta össze fekete kabátját, én pedig hálás voltam annak a 2% Ice Resistenciának, amit a kesztyűm adott. Bár még így is kifejezetten hideg szelek fújtak. De legalább nem állandóan, és nem is gyorsan.
Ellenfelekkel már akadtek némi problémák. Egy tisztáson például békésen legelő tehenekkel futottunk össze. Legalábbis azt hittük, amíg ránk nem támadott az egyik szélső Trembling Cow. Az 1. Emelet  Frenzy Boarjai és a Wolfjai után ilyenre nem készültünk. De a Koboldok után azért csak leküzdöttük ezt a lvl 15-ös ellenfelet. De nem volt könnyű, nem olyan könnyű, amilyet egy dungeonon kívűli monsterről gondoltuk volna. A mérete miatt nehézkesen tudtunk csak cserélni, és HP-ja is viszonylag sok volt.
Azóta igyekezünk elkerülni minden állatot.

- Amúgy hová is megyünk pontosan? – kérdezte Lucy, mikor már lent jártunk egy völgyben.
- Nem tudom  – feleltem, miközben a magas aljnövényzettel küzdöttem. Szó szerint vágni kellett akkora volt. – Keressük a dungeont, ami a következő emeletre visz.
- De még csak most jöttünk meg – vetette ellen a lány. – Biztos sok rejtélyt és titkot tartogat még ez az emelet.
- Az lehet – feleltem,miközben a gaz közül előbukkanó Wind Wasp-pal küzdöttem. Apró kis lény volt, de ádázul támadott. – De azokat biztos megtaláljuk, miközben a dungeont keressük.Elvégre az 1. Emeleten se két nap alatt találtuk meg – és jópár titkot is feltártunk közben. Dögölj már meg! – utóbbit a darázsnak címeztem, akinek élete sorozatos csapásaim után is a sárga zónában dekkolt. Mindennek tetejébe még le is bénított.
Ó, hát ez igazán remek. Amire tegnap még csak egy Floor Boss volt képes, ma már egy sima nem-dungeonos mob is megteszi. Ebben a pillanatban kicsit örültem, hogy Diabel most nincs itt, és nem lát. Biztos röhögne, és ezzel ugratna egész hátralévő életemben. Ami nekem se lesz túl hosszú, lévén hogy a darázs a csapkodásaival már a sárga zóna végébe szorította az életemet. Lucy oldalról beleszúrta a kését, mire rászállt. Csakhogy közben újra mozgásba lendülhettem (szerencsére ez a lebénítás nem volt olyan erős, mint a Kobold Nagyúré), és ezzel kivégeztem az idegesítő rovart, ami meglehetősen sok XP-t adott. Olyannyira, hogy fejlődtem is 14-es szintre. A sok gazon végül tíz perc és három újabb darázs leküzdése után jutottunk át.

Egy igazán lenyűgöző táj tárult a szemünk elé. Ha sütött volna a nap, még grandiózusabb lett volna. Egy kis fa állt egy furcsa kupolás, minden oldalról nyitott építményben. Levelei nem voltak, helyette olyan volt, mintha pici lámpák lettek volna rajta. Közelebb érve viszont megláttuk, hogy azok levelek, csak hófehéren izzottak, fehér fényt kibocsátva magukból. A fa egy miniatűr kis tó közepén állt, ahonnan kis patakokbn folyt a víz a háttérben elterülő nagy tóba. Vagy tengerbe. Akár az is lehetett, nem láttuk a végét. A meszeségben egy falu házainak tetőit vettük észre.
Óvatosan, minden neszre figyelve közelebb mentem az építményhez. Nem hiányzott még egy csapda. De amikor a fához értem nem csapda, de még csak nem is kincs várt. Szögletes zárójelekben egy felkiáltójel a fa felett. Quest.

<< Aid of the Deep Core Valley >>

- Titkokra vágytál Lucy – fordultam a lány felé, aki sietve mellémjött, alaposan szemügyre véve a fát.
- Ez különös... Elfogadjuk? – kérdezte.
- Persze – bólintottam. – Azért jöttem, hogy játsszak. Csináljuk meg! – rámentem az „Elfogad” opcióra, mire rögtön elő is ugrott egy új ablak, ami a leírást tartalmazta, hogy tulajdonképpen mit is kell csinálnunk.
Meglehetősen szűkszavúan. Annyit mondott csak, hogy „Találj egy módszert arra, hogy meggyógyítsd a fát”.
- Igazán kiváló – morogtam. – És mégis hogyan? Valami kiindulópont?
- Hmm, ez igazán különös – morfondírozott Lucy. – Eddig minden Quest, még ha trükkösen is, de leírta, hogy mit kell csinálni. Ilyennel még nem találkoztam a játékban. Pedig minden eddigi küldetést alaposan tanulmányoztam.
- Lehet, de azok mind 1. Emeletiek voltak – mutattam rá. - A kastély száz szintes, és mi még csak a másodikon járunk. Szerinted mindent beleraktak volna a legelső emeletre?
- Igazad van – bólintott Lucy. – De mégis mit csináljunk?
- Te vagy az Information Broker – tártam szét kezeimet. – Nézd meg, ki tudsz-e deríteni valamit ezzel kapcsolatban!
Lucyn látszótt hogy erősen vívódik a dolgon.
- Rendben – egyezett bele végül. – De nem lépek ki a partyból, és fél szememmel az életed fogom bámulni! – azzal teleportált, egyedül hagyva engem a parton.

Megpróbáltam minden gondolatomat a fára összpontosítani, azon agyalni, hogy mégis mi baja lehet, és hogy ezt hogyan lehet gyógyítani, de sosem voltam igazán az a gondolkodó fajta, aki minden helyzetből kimagyarázza magát. Én inkább a kardommal harcoltam, nem a szavaimmal. Szóval az egyetlen ötletem az volt, hogy valamit le kell vágni a fáról.
Megpróbáltam mindent, a világító levelektől kezdve a kérgén át az összes ágáig, de semmi. Immortal Object, Immortal Object mind. Észre se vettem, hogy időközben besötétedett. Teleportkapuval mentem vissza Urbusba, hiszen fáradtan úgysem tehettem semmit. Majd Lucy kideríti, ne engem idegesítsen a játék a lehetetlen küldetéseivel...

Másnap még alig kelt fel a nap, az én szemeim máris valami nagy fehér dolgora pislogtak, ami az ágyamban volt. Ötletem sem volt, hogy mi lehet az, szóval óvatosan értem csak hozzá, épp hogy csak az ujjam hegyével.
- Au! – rándult meg a dolog, én pedig ösztönösen hátraugrottam.
Azt viszont elfelejtettem, hogy mögöttem pár centivel ott a fal, szóval jól bevertem magam.
- Jó reggelt – a nagy fehér valami felém fordulva felült, és kiderült, hogy nem volt más mint Lucy hálóruhája. – Kellemesebben is felkelthettél volna – ásított.
- Lucy?! – kiáltottam fel. – Mégis mit kerestél az ágyamban?! – kérdeztem felháborodottan.
- Rosszul voltál – felelte. – Rémálmok gyötörtek. Amikor odabújtam hozzád, lenyugodtál – magyarázta kedves hangon. – Nem is emlékszel semmire?
- Nem – ráztam a fejemet.
- Talán jobb is – simogatta meg a karomat. – Hogy érzed magad?
- Voltam már rosszabbul is – morogtam, és megpróbáltam a beszélgetést egy kevésbé kínos téma irányába terelni. – Kiderítettél valamit?
A lány szomorúan lehajtotta a fejét.
- Nem sokat – vallotta be. – A Deep Core Valley-ről az a hír járja, hogy egy csodszép hely, ugyanakkor fertőzött. A fáról senki se hallott semmit.
- Nagyszerű – morogtam. – Akkor mindent nekünk kell kitalálnunk – cseppet sem voltam lelkes ettől a lehetőségtől, de lévén, hogy nincs más megoldás... – Az biztos – kezdtem bele én is a saját mondandómba – hogy nem a fa egyes részei sérültek. A fa egészében Immortal Object, szóval szerintem valamiféle orvosság kell neki.
- Igen... igen ennek van értelme – Lucy már talpon is volt, fel-alá sétálgatva gondolkozott.
- Orvosság, orvosság... Tracy! – torpant meg hirtelen. – Ha valaki, akkor ő tudhat valamit!
A lány már hívta is le a karakterlapot, és már ment is az üzenet Tracynek.
Nem tellt bele két percbe, hogy a másik válaszoljon, így tíz perc múlva már mind a hárman egy padon ültünk, ahonnan látni lehetett az alattunk elterülő hatalmas rengeteget.
- Szóval orvosság egy fának... – ismételte Tracy, miután elmeséltünk neki mindent. – Bárcsak segíthetnék, de sajnos semmi ötletem sincs – csóválta a fejét. – Annyit viszont elmondhatok, hogy amit kerestek az valószínűleg nem átlagos gyógynövény.
- Gyógynövény? – kérdeztem vissza.
- Valószínűleg. Elvégre most egy középkori világban vagyunk, nem hiszem, hogy fájdalomcsillapítókat kéne keresnünk – kacsintott a lány, majd a szeme az oldalamon lógó kardra tévedt. – Mit csináltál a kardoddal? – szűkölt össze a szeme.
- Harcoltam, füvet vágtam, próbáltam a fát megvágni – soroltam, de Tracy közbevágott.
- Nézted mennyi Durability-je maradt?
Bementem a menübe, a felszerelésemhez, és elhűlve tapasztaltam, hogy már csak 3/50.
- Azonnal meg kell javítanod, vagy széttörik! – hadarta riadtan Tracy. – És képzeld el, ha éppen szörnyekkel harcolsz, és akkor törik szét a fegyvered... Add ide, megjavítom – ajánlotta.
- Azt hittem, te alkimista vagy, nem blacksmith – lepődtem meg.
- A SAO-ban nincs külön Blacksmith skill, de a javítást már felvettem – magyarázta a lány.
- És milyen magas a skilled? – kérdeztem kissé bizalmatlanul. – Nem akarom, hogy eltörd, vagy valami.
- Hát, még nem túl magas – vallotta be, majd sietve hozzátette, mikor szúrós szemmel nézem: Hé, még senkinek se az! Alig egy hónapja tart a játék, még senki se mester!
- Jó, jó – adtam meg magam. – De azért óvatosan!
- Ne aggódj már ennyit – legyintett, és a Blacksmith Hammerével nekilátott a kardom javításának.

Csatt-csatt... 2/50.

- Hé, tönkre ne vágd! – kiáltottam fel dühösen.
- Ha zavarsz, akkor nem tudok koncentrálni! – fordult hátra dühösen.

Csatt-csatt... 1/50.

- Tracy... – morogtam magamban elfolytott dühvel.

Csatt-csatt... 0/50.

- TRACY! – üvöltöttem fel, és kikaptam a kezéből a fegyvert. Azaz kaptam volna, ha félúton nem válik apró pixelekké.
- Nem... ez most valami vicc? -  térdre zuhantam és megpróbáltam a pixelek után kapni, ám azok hamar elszálltak, eggyé válva az aincradi szelekkel.
A kardom, amit egy Field Boss dobott le, ami messze a legerősebb volt eddig... nincs többé.
- Esvald én... én... sajnálom... – felnéztem Tracy arcára, aki már a sírás közelében járt.
- Semmi baj – veregettem vállon nevetve. Végtére is, a Kobold Nagyúr kardja folyamatosan Illfangra emlékeztetett, arra a szörnyre amelyik megölte Diabelt. Talán jobb is lesz nélküle.- Legalább fejlődött valamit a skilled?
- A...a skillem? – visszhangozta a lány, majd zavartan megnézte a képességlapját. Igen! – kiáltott fel. 8-ról 12-re! – ámult el. – Ez csodálatos.
- Az már nem annyira, hogy most nincs mivel harcoljak – lomboztam le a hangulatot.
- Óh, tényleg – Tracy újra lesütötte a szemét. – Veszek neked egy kardot – ajánlotta fel, és már karan is ragadt, húzva maga után. – Ismerek egy jófej merchantot...


- Agil boltja, miben segíthetek? – hallottam bentről a hangot.
- Kardot jöttünk venni – sietett át a helyiségen Tracy.
A merchantban felismeretem azt a nagydarab néger férfit, aki a Kobold Nagyúr ellen is harcolt, nem egy életmentő mozdulatot végrehajtva.
- Nem sok van – húzta el a száját. – De elő tudok kotorni egy párat – mielőtt az inventoryjába nézett volna, megállapodott rajtam a szeme. – Rád emlékszem – jegyezte meg. – Ott voltál az Első Emeleti Boss Harcnál. Bravúrosan harcoltál – bólintott elismerően.
- Igazán köszönöm uram – feleltem kissé meglepődve.
- Történt valami a kardoddal, azért kerestetek fel engem?
- Igen uram, Tracy megpróbálta megjavítani, de kudarcot vallott, és tönkrement – magyaráztam.
- Oh igen, az első hónapjai még igencsak húzósak minden MMO-nak. Senkinek nincs még magas skillje, elbukunk mindent, és csak reméljük, hogy nem egy szál alsógatyában nézünk majd szembe a Második Floor Bossal – nevetett harsányan Agil.
- Nos... igen uram – bólintottam.
- Szólíts csak Agilnek – legyintett a férfi.
- Rendben ur...Agil – ízlelgettem a szót.
- Mindjárt más – nevetett újfent. – Na lássuk, mit tudunk előásni...
Miközben Agil az inventoryján pörgetett végig, én kíváncsian lestem miféle itemei vannak. Végül aztán megállapodott két darabnál, amiket kivett.
- Már csak ez a kettő maradt – felelte kissé szomorúan. – Tetszik valamelyik?
Szemügyre vettem mindkét kardot. Az egyik a <<Ragespike>> nevet viselte, a másik a <<Retirement>>-et. Az előbbi inkább CRIT-ben, míg utóbbi inkább DMG-ben volt jobb. Rövid tanakodás után a Ragespike mellett döntöttem, aminek még a DEF-e is jobb volt 1 ponttal.
- 3000 Col – adta meg az árat Agil.
- Fizetem – Tracy már nyitotta is a trade ablakot, és másodpercek alatt megtörtént az üzlet.
- Gyertek máskor is – búcsúzott Agil.
- Rendben – szóltam vissza, miközben újra kiléptem a hideg szelek közé. – Egyedül hagynál egy kicsit? – fordultam Tracy felé, aki bólintott, és elsétált a Daily Quest Board felé.
Én megkerestem a padot, amiről olyan szép kilátás nyílt a tájra, és mélyen a gondolataimba merültem.
Lucy… Lucy… mióta Diabel távozott, igazán közel került hozzám. És én is egyre közelebb kerülök hozzá. Ha ez így folytatódik, akkor lehet… esetleg… mély érzelmi kötelék alakulhat ki kettőnk között. Ezt viszont nem engedhettem meg magamnak. Diabelt elvesztettem, őt a testvéremnek, a mentoromnak tekintettem. De ha Lucyvel valóban összejövök, és látnom kell meghalni… Nem, azt semmiképpen nem élném túl. De ha a közelében maradok, akkor szinte biztos, hogy elmélyülnek ezek az érzelmek. Távolságot kell tehát tartanom. De elveszíteni nem akarom. Megráztam a fejem. Nagyon necces ez így. Megtalálni az arany középutat, nagyon nehéz. De kénytelen leszek.
Egyedül kell folytatnom.
Senkit sem szabad közel engednem.
A Titokzatos Idegenné kell válnom.
Másként csak még több kín és szenvedés vár rám…












Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!