Bejelentés


SwordArtOnline


Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek. Ráadásul most megkapod ajándékba A Hatékony Angol Tanulás Titkai tanulmányom.









Három piros vízszintes vonal az ember arcán nem valami attraktív. Nekem sem tetszett. Pedig ott volt, s el nem tűnt onnan, bármivel is próbálkoztam. Kirito valahogy ezt elfelejtette megemlíteni, mikor az ökölharcos küldetésről beszélt. Szóval most itt álltam ezzel a borzalommal az arcomon, egy nagy szikla előtt, amit szét kellett volna vernem. Nem ám karddal, az semmit sem ért ellene, hanem ököllel. De most komolyan, ki az a hülye, aki ököllel próbál széttörni egy kemény kősziklát?
Nos... úgy tűnik én.
Így legalább sérült valamennyit, de hogy mennyit az már egészen más lapra tartozik. Mintha egy tengerpartól akarnám a homokot kézben elvinni a kikötővárosba. Meg lehet csinálni, csak épp időtlen időbe telik. Én pedig úgy éreztem máris késésben vagyok. Lucy küldött üzenetet, hogy a dungeont megtalálták, a Field Bosst már le is győzték. Nagyon reméltem, hogy nem maradok le a Floor Bossról, de ezzel a kinézettel biztos nem fogok egy komplett raidre menni. Mindenki rólam beszélne utána, hogy milyen idiótán nézek ki. Nem, ha menni akarok, akkor be kell fejeznem a feladatot. Meg amúgy is túl messze van a dungeon. Letelepedtem a földre, hogy aztán rögtön fel is álljak. Egy hegytetőn nem túl tanácsos oda ülni, mert eszméletlen hideg. S lám, havazni is elkezdett. Ennyit a sziklapüfölésről.
Viszont tökéletes alkalom arra, hogy kipróbáljam a sátramat. A megszokott mozdulattal a menüből az inventorymba léptem, ahol a sátor ikon segítségével felállítottam azt. Nem volt nehéz, csak aktiválás, és már állt is. Behúzódva se volt sokkal melegebb, de legalább nem esett rám a hó, és a hideg szél se fagyasztott meg. Szívből reméltem, hogy a harmadik emelet nem ilyen hideg hegyvidéki lesz. Meglepődve vettem észre viszont, hogy a sátornak is szintjei vannak. Az enyém jelenleg 1-es szintű teljesen alap volt.
Erről feltétlen meg kell kérdeznem Lucyt mikor legközelebb találkozunk, gondoltam magamban. Elvégre ha vannak szintjei akkor fejleszteni is lehet. A végén lehet, hogy akár egy mozgó házzá is válhat. Gondolkodtam, hogy hova írjak magamnak emlékeztetőt. Nem volt nálam se papír se toll. Se semmilyen íróeszköz. Úgy egy perc elteltével esett le, hogy ez itt a SAO, egy játék, ahol könnyedén tudok jegyzetet lementeni a menüben. De ha már itt tartok, miért nem küldök azonnal üzenetet Lucynek. Ezt azonban inkább elvetettem, mert nem volt kedvem sokat olvasni. Inkább majd meghallgatom, amit tud. Már ha tud egyáltalán valamit is erről.
Amint kész voltam a lementéssel, furcsa hangokra lettem figyelmes. Odakintről jöttek, és semmi jóval nem kecsegtettek. Ezért hát kivont karddal léptem ki a hóviharba, próbálva minden irányba figyelni. Utáltam ezeket a fajta helyzeteket. Éreztem, ahogy a szívverésem felgyorsult. Tudtam, hogy van valami, de azt nem hogy pontosan hol, és merre és mi az egyáltalán. Ilyenkor forgok össze-vissza nehogy valahonnan is hátbatámadjon. De szerencsére kiszúrtam a vörös kurzort a fehérségben. Storm Hornet. Kettő.
Gyors csapásokkal kerülgetve őket nem okozott gondot a legyőzésük. Hanem mikor az utolsó csapást, egy Sonic Leappel, túlcsúsztam az időközben kialakuló jég miatt neki a sziklának, amit el kell pusztítanom. Ami erre megmozdult, és arréb gördült egy pár centit.
Hmmm...
Egy meglehetősen merész és kissé idióta ötlet kúszott a fejembe.
Mi lenne ha...
-    Hát te meg mivel próbálkozol? – szólalt meg egy nyugodt- számomra ismeretlen hang mögülem.
Megfordultam, hogy lássam ki beszélt hozzám. A playernek zöld kurzorja volt. Hasonló páncélt viselt mint Diabel, ám övé látszatra egy fokkal jobb volt: sokkal több testrészét takarta be, mint amit volt mentorom használt. Az alatta lévő ruházata pedig nem kék, hanem skarlátvörös. Ezen kívűl szürke, rövid haja volt, ugyanolyan metálszürke szemekkel. Úgy a húszas évei közepén járhatott. Egy kard és egy pajzs volt nála, kivonva tartotta őket. Bizonyára ő is belefutott a Storm Hornetekbe.
-    Üdv  – köszöntem neki semleges hangon. – Megpróbálom mozgásra bírni ezt a nagy sziklát – magyaráztam.
-    Mozgásra bírni? – ismételte nyugodt hangon. De valahogy a nyugalom mellett az is érződött rajta, hogy nem tanácsos szórakozni vele – két vágásból leszed. – Ez nem az ökölképességek küldetéssziklája? Amit puszta kézzel kell elpusztítani?
-    De igen – bólintottam. – Mindazonáltal én megpróbálom lelökni a hegytetőről. Eléggé csúszós a jég. És ha a térképem jól mutatja... – megnyitva leellenőriztem teóriámat. – Igen... elvileg jónak kell lennie. Ha összejön.
-    Pontosan mi is? – kérdezte a harcos.
-    Nézze meg ezt! – küldtem neki át a térképem adatait.
Ő elfogadta, és vizsgálgatni kezdte.
-    Ha errefelé lökjük meg, és eléggé felgyorsul, akkor a gravitáció erre sodorja majd – mutogattam az ujjaimmal a szikla feltételezett útját. – Ami pedig azt jelenti hogy a szikla kiesik Aincradból. És minden ami kiesik Aincradból az...
-    Kitörlődik – bólintott a player. – Okos – jelent meg a szája szélén egy apró mosolyféleség. – Erre én is kíváncsi vagyok. Elméletileg küldetések tárgyait nem lehet elmozdítani, mert hibát jelez ki – morfondírozott.
-    Nem mindegyiknél – vetettem ellen. – Tapasztaltam már olyat is ahol lehetett, meg olyat is, ahol nem.
-    Hát akkor lássuk – zárta le a beszélgetést, s mindketten a hatalmas kődarabnak feszültünk.
Ami viszont masszívabban ellenállt, mint azt hittem volna.
-    Ez nem fog menni – csóválta a fejét a player.
-    Még nem jelzett ki hibát... – biztattam. – Tudom mit csináljunk: Nekirohanunk a fegyvereinkkel. Sebzést nem fog okozni, de elmozdulást könnyen lehet – magyaráztam.
-    Biztos vagy te ebben? – látszott rajta, hogy nem sikerült meggyőznöm.
-    Nekem egyszer már sikerült, Sonic Leappel.
-    Rendben van – egyezett bele.
Mindketten hátramentünk. A nagyobb sebesség érdekében megvártuk míg egy erősebb hófúvás érkezik, s akkor kezdtünk el rohanni. Ő valamiféle pajzsos képességet használt, mert azt maga előtt tartva ront, én pedig egy Rage Spike skillt. Mikor elértük a sziklát hatalmas csattanással álltak bele a fegyverek, s az lassan odébbgurult.
-    Most lökjük meg – közölte nyugodt hangon a pajzsos, én pedig úgy tettem ahogy mondta.
Amint már sikerült egy kis lendületet szereznie, onnantól úgy gurult lefelé, mint valami kerék.
-    Kérdés, hogy honnan tudjuk, hogy sikerrel jártunk-e, s ezt elfogadja-e a küldetés, mint a szikla elpusztítását? – gondolkodtam hangosan, mikor már csak a gurulás hangjai visszhangoztak a hegytetőn.
-    Figyeld a küldetésleírást – tanácsolta a player. – Ha rövid időn belül megváltozik, akkor teljesítettük.
Nem telt bele sok időbe, és új feladatom lett: beszéljek az NPC-vel, hogy a szikla tönkrement.
-    Úgy fest bejött az ötleted. Sose gondoltam volna erre – bólogatott elégedetten.
-    Nekem is csak hirtelen jött, a havazás és a jég juttatta eszembe – mondtam, miközben leadtam a questet.
-    Azt azért nem hittem volna, hogy ilyen... – mondandója  úgy szakadt félbe mintha elvágták volna a hangszálait.
-    Hogy ilyen... – kezdtem volna, de azonnal közbevágott.
-    Ssshh.. Hallgasd! – mondta.
Semmit sem értettem, de azért megpróbáltam azt, amit kért. A hófúváson és a szél fütyülésén kívül semmit sem hallottam, és már kezdtem nagyon fázni.
-    Mit... – próbáltam kérdezni, de a pajzsos olyan hirtelen kiáltott fel, hogy majdnem hátraestem.
-    Megvagy! – szólt diadalittasan, és az egyik fa felé indult.
-    Hehehe... – egy kisfiút láttam aki, ahogy meglátta, hogy a búvóhelyét felfedezték, elkezdett futni, le a hegyről.
-    Gyerünk, nem veszíthetjük szem elől!
-    De hát ki ez és miért... – ismételten addig jutottam, mint ezelőtt.
-    Nincs idő, vagy elvesztjük. Majd utána! Most haladjunk!
SYSTEM: Heathcliff partyba hívott.
Elfogadtam, és kardomat a hátamon lévő tartóba csúsztatva én is futásnak eredetem.
Lehettem volna kicsit óvatosabb is, a jeges hegyoldalon vagy egy kilométert bukfencezhettem lefelé, és a valóságban az is kérdéses lett volna hogy túlélem-e. Ez viszont itt Aincrad, szóval csak némileg lecsökkent a HP-m, de már pattantam is fel, folytatva a rohanást, elfogyasztva egy erőnlét italt. A jelenlegi társam – Heathcliff is hamarosan beért, páncélját az inventoryjába rakva, egyszerű vörös ruhában volt már csak.
-    Hol a fenében van? – morogtam, mikor beért.
-    Nem veszítjük el – válaszolta továbbra is nyugodt hangon.
Bíztam benne, hogy tudja merre kell menni, s lassan már tölgyek között jártunk, a havat felváltotta a zöld aljnövényzet. A szőke kisfiú egy szikla mögött ült. Mikor meglátta, hogy még mindig követjük, ismét elnevette magát, majd még tovább iramodott.
-    Hé, várj már! – próbáltam utána szólni, hasztalan. Olyan sebességgel futott, hogy  hamarosan már újra csak a hangjai alapján tudtuk beazonosítani, hogy merre jár.
-    Nem fog megállni – szólt oda nekem Heathcliff.
-    Honnan... veszed... – lihegtem.
-    Ismerem ezt a rejtett küldetést – felelte, s nem hallottam a hangján fáradságot. Biztos sokkal több erőpontja volt, mint nekem, aki ismételten kénytelen voltam egy italt elhasználni.
Egyelőre inkább nem kérdeztem vissza semmit, nem akartam még több energiát vesztegetni. Ahogy sűrűsödött az aljnövényzet, reménykedtem, hogy lassan vége lesz ennek a rohanásnak. De csak ugyanaz a közjáték játszódott le, mint mikor a fenyvesekből értünk ki. Kinevet, és aztán fut tovább, én pedig kimerülve várom, hogy végre véget érjen a hajsza.
Egy völgybe leérve úgy tűnt végre nincs hová futnia. Két oldalt kicsi, első ránézésre sekély vizű tavak terültek el a hatalmas hegyek gyűrűjében. Köztük rohantunk, de észrevettem, hogy Heathcliff visszább vett a tempóból. Kifáradt volna?
De ahogy észrevettem a hatalmas kincsesládát, ami három ember magasságú is lehetett, világossá vált, hogy társam nem kifáradt. Csupán csak az, hogy végre elértük a célunkat. Valószínűleg. Remélhetőleg.
-    Meg..jött...ünk? – kérdeztem a földre lerogyva.
Az üldözött most a láda mögött volt, mintha a tetején ült volna. Hogy mászhatott fel oda? Mutogatott rá, majd eltűnt a rengetegben.
-    El..menekül – ugrottam volna talpra, de csak feltápászkodásra futotta.
-    Nem számít. Amiért jöttünk, az itt van – nézett fel a ládára Heathcliff.
Fáradságom elszállt, amint én is ráemeltem szemeimet. Amíg társam a menüben matatott valamivel, én megkíséreltem a kinyitását, azonban nem tudtam hozzáférni a zárhoz. Túl magasan volt.
-    Fel kell mászni rá. Te menj, addig én fedezlek – jelent meg mellettem, immáron újra páncélban.
-    Nem megy, sosem voltam jó mászó – ráztam a fejemet.
-    Akkor más megoldást kell keresnünk – csóválta a fejét.
Ki kell nyitni valahogyan...
-    Hm.. vagy egy olyan fegyvere, amit nem használ? – fordultam Heathcliffhez.
Ő válaszul csak egy lándzsát adott át nekem. Megforgattam a kezemben, és próbálgattam a súlyát, ezalatt kíváncsian figyelt, hogy most mire készülök. Megcéloztam a hegyével a zárt, és teljes megmaradt erőmből elhajítottam. Ahogy beleállt, vízcsobogásra lettem figyelmes. A jobb oldali tó felé fordultam, hogy tanúja legyek nagyon undorító szörnyek partra vetődésének. Ahogy kiértek a vízből, felém nyújtották mocskos karnyúlványaikat. Mélytengeri Förtelem volt a megnevezésük. Hallottam, hogy a másik tóban is ugyanez történik. Még mielőtt az első hozzám érhetett volna, határozott alulról indított vágással levágtam a kezét, majd a fejét is lenyestem. Azonban már jött is mögötte egy másik, és még nem egy mászott ki a vízből. A kézcsonkítás taktikám bevált, ugyanis azok nélkül nem árthattak nekem – legalábbis a HP pontjaimnak nem, a szememnek már annál inkább, olyan rondák voltak. Miután sikeresen végeztem velük, láttam, hogy társam már a láda előtt lévő sötét árnyalakokkal küzd. Kettő volt belőlük – Másvilág Tanítványa nevet viselték. Heathcliff elszántan védekezett pajzsával, és amikor csak lehetősége volt rá, ellentámadott.
Mivel már az utolsó Förtelmet is elintéztem, így rohantam is segíteni neki, hátbatámadva az egyik tanítványt. Átszúrtam a testét, mire ő felém fordult. Hátrálni kényszerültem, ahogy megpróbált leütni, és sikerült is neki. 1348 életpontomból csak 894 maradt meg.
Erős – húztam el a számat.
Megpróbáltam következő támadásommal levágni ennek is a kezét, de nem sikerült. Egyszerűen átment rajta a kard, mint a füstön, s ennek köszönhetően ő megint támadhatott, amit nem is mulasztott el. 601 HP.
Ez így nagyon nem lesz jó – gondoltam, miközben elgurultam az újabb csapása elől. Védekezés elég esélytelen ha a kardom átmegy a kezén. De ha a karom átmegy a kezén, akkor ő se tudja védeni magát. Elmosolyodtam, és támadást intéztem a nyaka elé, a két ütéses Freelance-szel, amivel először jobbról, majd rögtön utána balról sebeztem meg a nyakát vízszintesen. Hátratántorodott, mire én egy Bash-sel kivégeztem. A pillanatban, ahogy eltűnt, egy kis ablak jelent meg előttem, nagy pénzösszeggel 40.000 collal, és két fegyverrel, amiből az egyik egy kard volt, ami messze túlszárnyalta az enyémet támadásban, védekezésben pedig egy kissé. És volt egy bónusz tulajdonsága is: 10% esély arra, hogy 30 pont tűzsebzést okozzon az ellenfélnek. Blasing Star.
-    Wow, ezt nevezem én jutalomnak – suhintottam meg új kardomat.
-    Kitűnően harcoltál – szólalt meg újra Heathcliff, miközben ismét a menüben nézett valamit. – Bízok benne, hogy még látjuk egymást... – és elteleportált.
Most, hogy végre kicsit lenyugodtak a kedélyek, itt volt az ideje, hogy én is az inventorymba lépjek, és lecseréljem a fő fegyveremet. Miközben ezt csináltam, észrevettem két új üzenetet is a barátok mappában. Elsőként a legújabbat néztem meg, és megdöbbenve állapítottam meg, hogy ebben a percben érkezett.
Heathcliff barátnak jelölt.
Gyorsan rámentem az elfogad opcióra, és néztem a másodikat,ami két órája érkezett Lucytől.
„Esvald, miért nem válaszolsz? Valami baj van? A második emelet Floor Bossát legyőzték, a harmadik emelet nyitva áll. Így jársz ha nem törődsz az informátoroddal!”
Nem hittem volna, hogy képes leszek ma még futni, de olyan gyorsan tettem meg a vissza vezető utat, hogy alig maradt meg az emlékeimben. Az viszont igen, amikor kilépek a harmadik emelet teleportkapuján, a zsongó tömegbe, akik mind izgatottan nézelődek. Egy fekete hajú fiú tekintetét kaptam el egy pillanatra. Vigyorgott. Felismertem a fekete kardforgatót Kiritót, és hirtelen ráébredtem valamire: Kijátszott. Azért beszélt a Törhetetlen küldetésről, mert tudta hogy a Floor Bossnál ellenfél lennék számára, már ami az utolsó támadási bónuszt illeti. Talán ezért küldte oda Heathcliffet is, hogy lefoglaljon, és biztos ne jöjjek vissza idő előtt. Vagy talán... lehet hogy őt is azért küldte oda, mert nem akarta a Floor Boss közelében tartani? De jobban belegondolva ezeket az eshetőségeket elvetettem. A leglogikusabbnak az tűnt, hogy ő teljesen véletlenül járt arrafelé, elvégre semmi jelét nem mutatta, hogy az ökölharcos questet meg akarja csinálni.
-    Esvaaaald – annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre se vettem Lucyt, aki meg akart ölelni, azonban mivel nem számítottam rá, és ki is voltam merülve, feldőltem a padlóra. – Jajj, ne haragudj – húzott fel.
-    Semmi baj – poroltam le magam. – Csak hosszú volt ez a nap.
-    Akkor gyere, keressünk egy fogadót. Van miről beszélgetnünk.



Szólj hozzá

Név:
E-mail címed:
Az e-mail címed nem jelenik meg az oldalon
Szöveg:
Milyen nap van ma Magyarországon?













Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!